Az extrém sportok egyik átka, hogy elég egy rossz mozdulat és az ember maradandó károkat okozhat magában. Még annó 1999-ben benéztem egy leszállást, aminek a következménye, egy marék törött és görbült alucső, fájós váll és hát, kissé szögletes levegővétel lett. Aztán elmúlt.
Egész úgy másfél hónappal ezelőttig jól megvoltam, míg egy reggeli kelésnél valami becsípődött a két lapockám között. Két napig tűrtem, aztán gondolva a fájdalom által aláásott, labilis agressziókezelésemre és a munkatársaim testi épségére, felhívtam a helyi ortopédiát. Adtak is időpontot szeptemberre, sőt még MR-re is január végére.
Anyáztam egy picit a közgyógyellátás felé, és hívtam a melóhelyhez legközelebbi magánklinikát. Másnap a dokinál voltam, két nappal később már a röntgen is a kezemben volt, e hét hétfőn pedig már csőbe is húztak. Mivel eddig nem volt szerencsém MR készülékhez, fémmentesítés után kissé szűzlányosan bámultam rá. Az assziszten elmagyarázta, hogyan és miképp feküdjek fel a vizsgálósztalra, majd némi lézeres színtezés és pozícionálás után beküldött a gépbe.
Odabent békésen szemléltem a műanyag borítást, analizálgattam, hogy és miképp oldhatták meg a belső megvilágítást, amikor elkezdett kopogni a szerkezet. Ez még nem volt újdonság, a betegfelvételen aláiratott papíron ezt írták. Aztán elkezdett scannerszerű hangokat adni. Erre megjegyeztem magamnak, hogy mostmár legalább tudom mit érez egy papírlap a scannerben. Némi berregés után elhallgatott, majd legalább 120 bpm-es transzre kapcsolt. Ez határozottan tetszeni kezdett, bár némi prünttyögést még tehettek volna alá és egész épkézláb 8 bites zene lett volna.
A zenei élvezetemet kissé zavarta, hogy a vizsgálóasztalt nem rám szabták és az egyenes fejtartás miatt elkezdett fájni egy másik sérülésem is, és begörcsölt a hátam. Mindez oda vezetett, hogy miután a második scannelési session után kihúzott az asszisztens a csőből, én csak értelmesen tudtam pislogni rá. Kicsit robotzsarusan, de sikerült felkelnem, majd kitántorogtam az öltözőbe.
Tegnap elrongyoltam a céges ólomszint mérésre (86 umol/mol, ami 14 ponttal több mint a munkatársamé) és megkaptam az MR eredményeket, amik elég jók lettek.
Mai napom meg betonozással telt. Az-az csak telt volna. Hétfőn összeraktam a betonkeverőt, és ma dél magasságában nekiláttam a munkának. Lekevertem az első kört, kiöntöttem, kiraktam téglával. Elindítom a második kört, épp öntöm kifelé, amikor egy tompa puffanással valami ezüstszínű esik le a betonkeverőről és a dob megáll. Természetesen az ékszíjtárcsa. Némi szemrevételezés után megállapítottam, hogy bizony a tengely hegesztése adta meg magát. Ettől annyira depressziós lettem, hogy elmentem inkább főzni. A fözőcske után előbányásztam a flexet és a hegesztőtrafót. Mint az várható volt a tácsát tartó három csavar közül egyet csak a flex oldott. Körbefelexeltem a tengelycsonkot visszatettem a tárcsatartót, meghegesztettem, és realizáltam, hogy elcsesztem, mert a rögzítőcsavarokat nem lehet betenni a tárcsatartóba. Ekkor elővettem, minden gépész jolly-jokerét, a félkilós kalapácsot, és belekapalátam a csavarokat a helyükre. Ugyebár a a flexelés miatt csak eggyel kevesebb csavarom volt, de követtem a "falura, kabát alá" elvet. A keverő ezután vidáman forgott, míg ki nem fogytam a sóderből. Felmarkoltam a lapátot és a talicskát (ez utóbbi egy regét megérne, mert ilyen béna szerkezetet az életben nem láttam) és elindultam a kert felső végébe. Nagyjából félúton nyílvánvalóvá vált, hogy defektem van. Ennél a pontnál úgy döntöttem, hogy mára eleget játszottam és összepakoltam.
Levezetés gyamánt még kilapátoltam fél köbméter földet az alapból, és most várom mikor érnek haza a szomszédaim,hogy elkunyerálhassam a talicskájukat.