Majdnem négy nap a zöld pokolban

Természetesen egy szöget sem lehetett leejteni az autóban, mikor elindultam, nem sejtve még, hogy családi intermezzót követően még aznap visszafele is megjárom a majd háromórás utat – természetesen miután ki-, majd újra berakodtam. Az ember tervez, Isten végez, szokták mondani. Az első etap második napját már teljesítettem.

Ekkor 1-1 külön stégen úszóztunk, vártuk a kárászt, és ez alatt sneciztünk. Élmény 1,8 és felette levő gumikkal küszözni. Itt egy kisebb tökös volt pont akkora távra, hogy épp elértem a maximális hosszban (10,5 méterben), illetve tőlem olyan 18–20 méter távolságban kezdődött az ős-tökös, amihez matchel ügyetlenkedtem be. A kárászok a tök alatt bújkáltak, így aznap este rakón nagy aprítást rendeztem közöttük, miközben Mátéék velencei gondolások módjára mentek be a bojlis botokon rajtavesztett csodaszép halakért. Úszós társam gyakorlott matchesként távolabbról húzta.

A bojlis szerelék másképp nehéz. Ez egy hosszú távú, nem alvós, kimerítő, hurcolkodós történet, ahol mindig van mit csinálni… és ha ez még nem lenne elég, a verseny másik jellegzetessége az állandó pakolás. Pakolsz, amikor kiérsz, pakolsz a két etap között a következő helyre – itt ugye be és ki –, majd a második etap végén ismét. Ezt a logisztikát még meg kell spékelni azzal, hogy adott ideig viszont pecázni kell, majd akkor indul mindenki tovább. Emellé a napi 4–5 órákkal én aludtam a legtöbbet a szálláson, mivel nem szerettem volna a parton aludni. Társaim éjjel maximum 1-1 órát pihentek, mert a halak között, jellemző módon, a botok kezelése is folyamatosan ment: csalifrisstítés, ellenőrzés, majd újabb kapás, és így tovább.

A második etap azzal indult, hogy bár gyönyörű, tágas partoldalunk lett, szektorunk csak nyílt vizet határolt, ami nem jó ómen a bojlisnak. Úszóra viszont kettőnknek jutott egy stég. A két láda elfért, és láthatóan párom is rutinosan kezelte a helyzetet.

Eddig nem sokszor kellett, vagy akartam 20 méteres távra matchezni, viszont annyira bevált, hogy a halak letermelése érdekében – meg persze az élvezet fokozása gyanánt – alapos, távoli úszós peca lett belőle, amit nem is nagyon hagytunk abba. Ezt követően mi már csak a holnapra készültünk, de láthatóan kiszívott minket az árnyék nélküli délután napsütése.

Hátra volt még az utolsó nap, ami – mint később kiderült – minden szempontból próbára tette türelmünket és elszántságunkat, de ez már sokkal inkább megszállottságnak számított. A nap előtt azonban konstatáltam, hogy csapatfőnökünk ismét remekel: hol harcsát, hol amúrt húz a lehetetlenből, és csak megy, megy, megy. Bravó, Máté! A név kötelez.

Nagy reményekkel, hatalmas örömpecát várva ültünk be az utolsó napra, de cserébe küzdelem lett minden halért, amit megszereztünk. Minden csapattag kivette a részét minden deka keszegből és kárászból, amit úgy kellett becserkészni, hogy a vízoszlop teljes terjedelmében szinte csak törpe jött.

Már csak a fejünk tetejére nem álltunk. Az előző napi álompálya akkorra tűzforró, törpével sűrűn rakott pokollá vált. De olykor-olykor, amikor nem a bajusz kandikált ki elsőként, szinte már koccintottunk is! A tűző napot tompította a sportfröccs, a törpetüske-szúrásokat pedig a remény, hogy érdemes csinálni. Kevéssel maradtunk le a többiektől: itt 2–3 kg között dőlt el a sereghajtók versenye, és bár akkor eléggé elkeseredett voltam, látva a tabellát, azt kell mondjam, megcsináltuk, amit lehetett – és ez nem volt kevés.

Hátra volt még az utolsó nap hajnala, amikor már úszózni nem lehetett, így ismét a maradék pakolásban nyújtottam segítséget, és beszedtük a szerelékeket. Innen már csak az volt a kérdés, hogy a dobogó hányadik fokát foglaljuk el.

Szépen csillog az ezüst! Szoros verseny, kevés pontkülönbség volt a jellemző, de a nyertes csapat maximálisan megérdemelte az első helyet. Erre mondják: férfimunka volt!