Vannak dolgok az életben, amiket elég csak emlegetni, és máris megtörténnek. Ilyen például a hányinger.
Tegnap egész nap olyan kellemetlen érzés volt a gyomromban, mígnem este nyolc körül betoltam a dögszendvicsemre egy kávét és éreztem, hogy ez bizony kissé megfontolatlan lépés volt részemről.
Mindenesetre lefekvéséig jól elvolt a gyomrom, és utána is csak kissé scifijellegű, kluttyogó, és bugyborékoló hangokat adott magából. Jó órán keresztül próbáltam elaludni eredménytelennül, miközben éreztem egy állat akar kitörni belőlem. Sajna ez nem az Alien és nem is a belső hiéna, hanem a Róka, így nagybetűvel.
Mivel semmi jónak nem vagyok az elrontója, ezért kitántorogtam a budira és nekiláttam várni. Ugyanis amint kiértem odalent úgy döntöttek, hogy előbb körjátszmával kisorsolják ki legyen az első. Jó háromnegyedórás várás után végül döntésre került a sor, és én jó húsz percet imádkoztam a porcelánistenséghez. Amit kissé furcsáltam, hogy se szendvics, se kávé, se répa, csak őszibarack. Ez utóbbit meg valamikor délután ettem. Némi vízbevitel után visszaájultam az ágyba eldöntve, hogy ma nem erőltetem a munkábamenést.
Fél tíz magasságában, közepesen erős gyomorfekély tünetekkel, kikászálódtam az ágyból, miután emberi formátumba sikerült magam rendezni és betelefonálni a céghez, kissé színuszosan elbicikliztem a háziorvoshoz. Természetesen, szeretett dokinknak, pont ma kellett továbbképzésre menni, tehát helyettesítés majd csak fél egy magasságában. Szerencsére a rendelőnél sápítozó, műbeteg mammereknek annyi IQ-ja nem volt, hogy sorszámot vegyenek, ezért az 1-es számot lenyúlva hazatekertem és némi kalács elfogyasztása után begyógyítottam magam a gép elé.
A helyettesítés kezdéséig összekalapáltam egy 10A-es kapcsolóüzemű stabilizátor rajzát a következő robotrepülőhöz, majd visszabicikliztem a rendelőbe.
Itt röpke két órás várás után megérkezett az helyettesítő orvosnő, akinek előadtam a panaszaimat. Hosszasan bólogatott, majd megkérdezte mit ettem elöző nap.
Egyszerübb lett volna, ha azt kérdezi mit nem. Közelítően felsoroltam egy átlag szakácskönyv húsételek és édességek rovatát, megtoldva egy fél zöldséges árúkínálatával.
Újabb bólogatás, majd meggyomrozott a vizsgálóasztalon és közölte, hogy valószínüleg valami vírusfertőzés van a háttérben, egyek mindenféle száraztakarmányt, főtt zöldségeket, stb.
Itthon begyújtottam, és nekiálltam piszkálni a múzeális laptopomat.
A régi IBM Thinkpadek érdekessége, hogy valami "Hummingbird" kódnevű biost tartalmaznak, ami színes-szagos GUIs, ergo tök használhatatlan valami. Az IBM remek tervezőmérnökeinek az volt az elképzelése, hogy a felhasználó csak a legszükségesebbek (órabeállítás, különféle tesztek futtatása) érje el legalsó szinten, az összes hardverbeállítást majd Win95 alól végezze, az általuk biztosított célprogrammal. Arról álmodni sem mertek, hogy valami galád 10 évvel később esetleg Linux nevű izét tesz rá. Természetesen idővel megoldották a linuxos támogatást is egy TPTCL nevű eszközzel, ami jól is működött egész a 2.6.10-es kernelig, amikor a fejlesztői úgy döntöttek, hogy dögöljön meg mindenki akinek nem telik új laptopra, és csuklóból átírták az APIt, kihagyva a régi típusokat.
Ahogy ilyenkor az kell az ember forgatna új kernelt, amiben csak az a bibi, hogy a binutils átírása miatt ez igencsak necces.
Nagyjából itt tartottam a múlthéten, amikor életre akartam kelteni a gépen a soros portot. Aztán ma hirtelen eszembejutott, hogy egy fél évvel ezelőtt, amikor a hangkártyával szívtam, sikertelenül, akkor az egyik fórumbejegyzés erősen javallotta az ACPI elfelejtését, mert belekavar a rendszer működésébe.
Nosza, kernelparaméternek beadtam acpi=off-ot, reboot, és máris lett egy /dev/ttyS1 eszközöm a kernel logban. Üröm az örömben, hogy az udev acpi nélkül fejbelőtte magát és merevrefagy, de udevmentesítésben profi vagyok. Újabb reboot, és már megy is a soros vonalon beküldött GPS loggolása.
De elég a játékból, ideje TV adót tervezni.
