A kissé szakadt függöny résein beszűrődő napsugarak ébresztették Káknya Tihamért
e vidám nyári reggelen. Káknya Tihamér nyújtózkodott egyet, majd belelépett
kopott szandáljába. "Kellemes napnak nézünk elébe" - gondolta, miközben kicsoszogott
a konyhába, hogy valami reggelit készítsen. Káknya Tihamér szerény ember volt,
nem voltak nagy céljai és igényei. Nem vágyott gazdagságra, se hírnévre.
Kis lakásával teljesen meg volt elégedve. Mi több, egyenesen imádta, gyakran
gyönyörködött benne. Ugyanis ez nem akármilyen lakás volt. A falakat fehér csíkok
díszítették. Vastagok, vékonyak, rövidek, hosszúak. A padlón is volt néhány.
A csíkok között néhol fehér nyilak és betűk is megbújtak. Káknya Tihamér nagyon
büszke volt rájuk. Évek óta gyűjtötte őket. Az úttestekről. A városban.
Ma is éppen oda készült. Előző nap felfedezett egy nagy parkolót gyönyörű, hófehér
felfestésekkel. "Milyen szép csíkok" - mondta magában. Hát most útra kel ismét, hogy
elhozzon néhányat. Gyalog ment. Nem szerette a buszokat. Túl sok ember utazik rajtuk.
Valahogy nem szerette az embereket. Mikor megérkezett, ismét rácsodálkozott a látványra.
Fehér vonalak szabályos serege. Melegséggel töltötte el a szívét. Körbesétált néhányszor.
Egy igazán különleges darabot keresett. Kis idő műlva rá is akadt egyre;
hibátlan darab volt. Boldogan emelte fel az aszfaltról, kezében megforgatta
párszor, majd elrakta a hátizsákjába. Nem sokkal arrébb felvett egy másikat is, azt is
elrakta. "Kellemes nap ez a mai" - mondta. Régen érezte magát ilyen jókedvűnek.
A hazaúton még egy dalt is fütyörészett. Még gyermekkorában tanulta. Az édesanyjától.
A forgalmas főút mellett lépdelt, amikor észrevett egy különös járművet.
Ritkán látott ilyet, ám annál jobban örült neki. Egy útfestő autó volt.
Ragyogó, fehér vonalat hagyott maga mögött. Káknya Tihamérnek a torkában dobogott a
szíve. "Este eljövök érte". Hazasietett, kipakolta az újonnan szerzett festéseket,
és keresett nekik egy jó helyet a falon. Miután felrakta, még jó ideig csodálta
őket. "Kellemes nap ez a mai". Közben végig a friss festés járt az eszében.
"Milyen szép fehér...". Alig bírta kivárni, míg lemegy a nap. Még vöröslött az ég
alja, mikor kilépett az ajtón. Elnyűtt hátizsákjával a hátán sétált a főútig.
Egy árva autót sem látott a közelben. "Pont, ahogy számítottam. Remek nap ez a mai."
Kiment az út közepére, és azonnal elkezdte felvenni a csíkot. Még a tapintása is más
volt, mint a többié. Boldog volt. Nagyon boldog. Elindult a csík mentén, közben folyamatosan
húzta le az útról. Nagyon hosszú volt, de nem bánta. Ritka kincsre lelt.
Csak ment, ment, és húzta a felfestést. Már majdnem a végére ért, amikor egyszer csak
elgázolta az arra járó éjszakai busz, és agyvelejét felkente a sötét úttestre.
"Remek nap ez a mai."
