Tegnap lezárult egy szakasz az életemből. Vártam a mai napot már nagyon, de nem ezért, és nem gondoltam, hogy ez be fog következni, bár jobban belegondolva, az egész gondosan előre ki volt tervelve. Alaposan. Bár nem is baj. Egy ilyen döntést, nem is lehet csak úgy meghozni. Sok évet zárt le... Meglepett, de mégsem.
Ma végre sikerült átköltözzünk a házba, a lakásból. Ezért vártam a mai napot. De tegnap még röhögtem a péntek 13 ról szóló cikken, aztán a számomra legfontosabb ember közölte velem, hogy többet nem látjuk egymást. És szomorú, de jó döntést hozott. Racionálisat. Pedig a racionális döntések az én posztom. Mégis ő tette meg. És igaza van. Tudom mit akar. De mégis szar elfogadni ezt az egészet. De kénytelen vagyok. Az életem egészen hihetetlen mértékben megváltozik, teljes fordulatot vesz, amit persze neki is köszönhetek. És kérdés nélküle is fog-e ez menni? Már hiányzik. Nagyon. Pedig így talán mindkettőnknek jobb lesz. Kb olyan érzés ez, mikor kedves némettanárom Irina 4.1-re 3-t adott év végén, és emiatt nem vettek fel abba a középsuliba ahova menni akartam. Aztán később kiderült, ha odavesznek fel, és nem oda ahova végül jártam, nemsok esélyem lett volna az egyetemre. Nemtom elfogadni a dolgot, mégha tudom is, hogy ez az észszerű. Úgy érzem középtávon igaza van, mindenképp, mert értem mit akar. Hosszú távon élete hibája lehet. És télleg így gondolom. Szerettem vele lenni. Nem volt minden tökéletes, kurvára nem, de akkor is így van. Szerettem vele lenni.
Az időzítés is tökéletes. Az új szobámba ha akarom nem viszem azt a pár dolgot, amit tőle kaptam. Még nem döntöttem el. Jó vicc ez az új szobám. 1 hét múlva elhúzok, és reményeim szerint sokat nem leszek otthon. És mindenáron anyám akarja berendezni. Úgy döntöttem ráhagyom. Mit vitázzak ezen, úgyse leszek ott. Bár ebben jó nagy szarban hagyott, hiszen csak az ő ízlésében bízok.
1 hetet féllábon is kibírom. Bár a hétvégét előre látom, h szar lesz, jönnek tesómék... Majd beleköltözik legfeljebb a család legújabb ingyenélő tagja, az unokatesóm.
