Figyelmeztetés! Az alábbi bejegyzés a lelkibéke, nyugalom, és teológiai egyensúly megzavarására alkalmas pejoratív kifejezéseket tartalmaz.
Amikor megkérdezik, azt szoktam válaszolni az én istenképem, egy olyan túlsúlyos, szakállas, enyhén kopaszodó, pedofilképű, korrupt entitás, aki nem csinál mást, mint papírtörlők és vazelin társaságában, egész nap ügcsörög a csillió colos mennybéli plazma előtt és fanatikus realityshow függőként, egyszerre 6 milliárd ablakban nézi enyhén nyáladzva, kicsinyke sorsunk alakulását. Ráadásul, a felhasználói élmények fokozása érdekében van előtte egy konzol melynek minden egyes gombjához egy-egy válogatott szivatás tartozik.
Ahogy azt minden VR/MMORPG függő tudja ez önmagában mit sem ér, ezért az interaktivitás fokozása érdekében ezen mennybéli úriembernek minden egyes gombnyomásnál lehetősége van virtuálisan a bránerét belehelyeznie egyes kedvenceinek az arcába. Hogy mi, a szerv rossz oldalán állók, a felettünk elhelyezkedő entitás korruptságát is jól érzékeljük, ezen virtuális szerv mérete fordítottan arányos az épp aktuális anyagi jólétünkkel.
Ezen "vallási képből" egyenesen következik, miért is utálom néha embertársaimat. Lehet nevezni ezt egyfajta fordított péniszirígységnek. Mert nekik kisebb jutott, a szájukba.
Hogy miért írok erről? Nos,mindez a szombati napom kapcsán került így felszínre.
Pénteken megvettem az alkatrészeket a centrifugához, ezzel elhárítva az amúgy sem túl rózsás financiális hátterem megingását. Kifizettem irgalmatlan 3800 forintot az új palástért és a gumibakokért. Szombatra azt terveztem, hogy elmegyek cementet vásárolni, megcsinálom a centrifugát, elviszem a kocsit szerelőhöz, és befejezem a támfal betonozását. Ebből a legidőigényesebbnek a támfal betonozása tünt. Az összes többi egy-két óra alatt lezavarhatónak tűnt.
Szombaton reggel nyolckor, fiatalosan kipattantam az ágyból, beültem a kocsiba és elvágtattam az építőanyag-kereskedésbe, a kocsi ugyan nem vette a hármast, össze-vissza durrogot, a fék nem igazán fogott, de csak 800 méterről volt szó. Megvettem a cementet, és elindultam haza erősen nulla felé konvergáló sebességvektorral. Kirámoltam a 10 zsák cementet, és nekiálltam centrifugát szerelni. Minden jól haladt, még a berohadt csavarok sen tudtak igazán hátráltatni, lévén az előző szerelésnél vastagon telenyomtam őket zsírral. Az első viharfelhő akkor jelent meg az égen, amikor kiderült, hogy az új palást az összesen gyártott kétféle centrifuga közül a másik féléhez készült. Az irgalmatlan design különbség abból ered, hogy az egyiken bepattintós gumi a kiömlő csonk, a másikon csavarozható műanyag. A két nyílás között csak pár miliméter az eltérés ami épp elgendő ahhoz, hogy a gumi kiömlőt ne lehessen rendesen bepattintani. Természetesen a kész paláston csak reszelővel lehet igazítani, mert nincs az a fűrész ami hozzáférne.
Úgy döntöttem, nem szórakozom vele, hanem elteszem estére, mert a falnak volt nagyobb prioritása. Felhívom a szerelőmet és rövid egyeztetés után nekivágok az irgalmatlan 900 méteres útnak. Ebből sikerült is 80-at megtennem, amikor a motor egyik pillanatról a másikra megállt. Szerencsére épp a lejtő elején így visszagurulva sikerült a távolságot a kocsi és a lakás között 30 méterre csökkentenem. Az indítózásra semmi életjel, úgyhogy motorháztető kinyit. Első ránézésre minden rendben, aztán látom, hogy az extra benyaszűrő csont száraz. Kibányászom az erre a célra rendszeresített, kalibrált benyaszintjelző drótomat, hátramegyek a tankhoz. (A román autók lelkivilágában nem jártasak részére. Az ARO-knál úgy vannak a szintjelzől megtervezve, hogy a román benzinkút ellátottságot vették figyelembe, az ottani gyártási pontosság szorzótényezőjével, ergo, a pilács a műszerfalon 5 és 15 literes benzinszint között bárhol elkezdhet világítani. Esetemben a kocsi kicsit bőkezű, a lámpa kigyulladása 12 liter maradékot jelez.)
A tanksapka-fedélt kihajtva, némi hiányérzetem támadt, mert nem találtam a tanksapkát, feszegetésnyomot annál többet. A szintezés is azt jelezte, hogy bizony ebben a hónapban én támogattam a helyi kamaszok motorozását. Kocsi bezár, hazaballagás, és minő meglepetés az árokban egy ARO tanksapkát találtam. Biztos szezonja van...
Bicikli elővesz, kannakeresés és megküzdés ama feladattal, hogy egy 20 literes kannát miképp rögzítsünk egy montainbikeon. Ez utóbbit egy rossz ülésnek a keretével, némi betonvassal és szigetelőszalaggal sikerült úgy megoldanom, hogy MacGyvernek könnybelábadna a szeme. A bringa mindkét kereke tök lapos, a kocsi ugyebár az árokparton, tehát a kiskompresszor kiesik, marad a kínai taposós pumpa. Ez utóbbi a harmadik taposás után oldalirányba kifordult és széthullott. Itt egy picit vörösbe kezdett a látómezőm hajlani és nem a negatív gyorsulástól. Szerencsére az agressziókezelési tréning kéznél volt, a kalapács meg nem, tehát 45 perc elteltével már sikerült a pohos testemet megtartó nyomást generálnom a kerekekbe. Irány a legközelebbi benzinkút, ami alig 3 km. A kanna minden negyedik tekerésnél barátságosan csapkodja a bokámat. Odaérve, kerekek üzemi nyomásra pumpálása a töltöcsonknál, ami kishijján katasztrófálisan végződik, mert a kínai, agyonkénezett, vajpuhaságú külső 3 atm-nél megpróbált lefordulni a felniről. Némi levegő kiengedésével normalizálódik a helyzet, ráálok a kútfejre és megkérem a kutast, hogy töltse tele, amíg tartom a bringát. Lefolyik a 18 liter lónyál, a bringát nekitámasztom az oszlopnak, fizetés, irány haza. Viszafelé a kanna ugyanúgy csapkodja a bokámat, de most legalább már erőt is tud belevinni a tömege végett, plusz a jobb oldalra kitett 20 kiló is érdekesen befolyásolja a vezethetőséget, az extra súly miatt a hátsó kerék szinte a felnin jár.
Otthon tölcsérkeresés, tankolás, idítózás. Semmi. Újabb indítózása. Semmi. Visszaballagás szerszámokért. Benya van a szűrőbe, a gyorsítófúvóka köpi az anyagot, akkor csakis a gyújtás lehet. Első gyertya kihajt fekete, másik három dettó. Itt szembetalálom magam azon problémával, hogy meg kéne nézni, hogy van-e szikra, de az indítózáshoz kéne mégegy ember. A dolgot az indítómotor kábelezésének meghackkelésével hidalom át.
Hurrá, 4 gyertyából legalább egy megy. Akku kivesz, szerszámok összeszed, irány haza. Otthon feldobom az akkut tölteni és rámérek a gyertyákra, természetesen mindhárom vezet. Közben az idő délután két órát mutatott, a család meg kezd egyre éhesebb lenni. Magamat multitaskba, a gyertyákat hideg zsíroldóba vágom. Összeütök egy csirkepaprikást, krumplipürével, közben időnként megrázom a zsíroldós üveget a gyertyákkal. Püré kész, az egyik lángon a hagymát dinsztelem a másikon a négy tiszta gyertya izzik. Míg fő a paprikás a feltöltött akksival és a tűzforró gyertyákkal vissza a kocsihoz. A jó hangulat érdekében viszek egy kis hidegindítót is. Gyertya beteker, megégett ujjak hűtése a hidegindítóval, idítózás. A moci beröffen, kipörgő kerekekkel vissza a ház elé. Szerszámosláda kihajítás, olajfoltos melegítő lecserél, idítózás és söprés a szerelőhöz. Félúton a motor megint beáll, kuplung kinyom, szivató felránt, kuplung vissza a motor felhörög, visszanyomom egyesbe és lépésben elkúszok a szerelőig. Beállok a műhelybe. Motor megnéz, a szelepházban egy csupa benzin az olaj, öreg csóválja a fejét és közli, hogy a jövőhét végéig ellesz a szerkezettel, mert szarul van beállítva a gyújtás és rosszul rakták össze a karburátort. Remek. Amióta márciusban hazahoztam a kocsit a vizsgáztatásról, csak ezt a két alkatrészt nem bontottam meg, tehát a másik szerelői banda ismét jó munkát végzett.
Mikor elmondom a Barkácskarbis gányomlásomat, bólogat és közli, hogyha csináltatok egy közdarabot akkor befixálja azt, mert sokkal megbízhatóbb a gyárinál.
Irány haza. Alig este hat óra, gyakorlatilag elcsesztem az egész napomat úgy, hogy egy centit nem haladtam a munkával, és még mindig darabokban van centrifuga.
Ennél a pontnál ugorjunk vissza ezen bejegyzés elejére, ahol az anyagiakkal vontam párhuzamot az isteni bráner méretével. Egy átlag jómunkásember, jó esetben, napi nyolc órát tölt munkával, hogy épp annyi pénzt keressen amivel épp nullszaldósra hozza ki a számláit. A kiélezett anyagi helyzete miatt képtelen, megfelelő anyagi hátteret biztosítani, ezért egy-egy szituációban kénytelen az anyagilag kevésbé megterhelő megoldásokat választania, amik cserébe, mind, mind időigényesek. Az ilyen embernek általában nem opció egy új autó, szórakoztató elektronikai berendezés megvétele. Marad a 20 éves, örökölt kocsi, 5 évenkénti mobil vásárlás, és a Tesco életérzés.
Ehhez hozzájön még napi 2-3 óra bumlizás a munkahely és a lakás közt, adott esetben másodállás a szintenmaradáshoz. Emiatt azok a otthoni feladatok, problémák amik felmerülnek a hét folyamán, mind a hétvégére tolódnak ki hatékonyan erodálva a pihenésre szánt kis időt.
A hab a tortán, ilyenkor csak az amikor egy anyagilag jobban eleresztett munkatárs felteszi a kérdést, hogy a szopás helyett, miért nem pihenéssel tölti az ember a hétvégéjét?
Ilyenkor nem marad más, mint picit utálni azt akinek a kisebb fütyi jutott.
