Előző bejegyzésem... Ami akkor még jó hírnek tünt... nos az még most is az. Csak ez az egész gyökeresen felforgatta az életemet. Akkor még nem így képzeltem el.
Tudtam, hogy ezután minden más lesz, hogy valami elkezdődött. Új munka, ami tetszett, és még mindig tetszik. Új város, ami akár még jó is lehet. Bár utálom a változásokat, de mégis belevágtam mert tudtam/tudom, hogy 28 évesen végre kell valamit kezdenem az életemmel. Nem ragaszkodhatok elvből egy városhoz (Pécs), ahol semmi lehetőségem. Arra gondoltam, hogy egy olyan munka amire mindig is vágytam elég indok arra, hogy elhagyjam a szülővárosomat, az otthonomat, a megszokott dolgokat. Főleg, hogy így 240 helyett 70km-re leszek a feleségemtől. Szóval belevágtam...
A munkahelyen minden jól alakult. 1 hónap után éles munkára kerültem, gyorsan kellett tanulnom és önállóan dolgoznom. De sebaj, szeretem a kihívásokat. És eddig csak jókat tudok mondani!
De a magánéletem romokban. Azt vártam ettől az egésztől, hogy minden rendeződik. Többet találkozunk, többet leszünk egymással, egy idő után újra együtt lakhatunk.
Ehelyett az lett a vége hogy, még joban eltávolodtunk, még kevesebbet beszéltünk, hibát hibára halmoztunk és a végén 8 együtt töltött év elválnak útjaink.
Most nincs otthonom, csak egy pár nm-es albérleti szobám, amit még nem neveznék annak. Nulláról kezdek újra mindent, Az elmúlt 8 évben nem is nagyon gondoltam bele, hogy ilyen történhet velem. Még szinte fel se fogtam. Pedig már 3 hete. Csak eszek, alszok (ha tudok) és dolgozok. Az az egyetlen ami elvonja a figyelmemet. És legalább szeretem.
