Pár hete elkezdtem siklóernyő oktatásra járni és nagyon tetszik a dolog. Jelenleg ott tartok, hogy biztonságosan fel tudom húzni az ernyőt háttal, belefutással és ha háttal húztam fel, többnyire úgy meg is fordulok és elindulok rajthoz, hogy nem omlik össze a kupola.
A repülés élménye csodálatos. Még legfeljebb 20 méterre tudtam felmenni, legfeljebb 10-15 másodpercig, de sokkal többnek tűnt. Olyan élmény volt, mint amikor először motoroztam: remegő lábak és elszánt tekintet, amikor vissza kellett gyalogolni a domb tetejére. Második alkalommal voltam, amikor már repülhettem és úgy érzem, a többiekhez képest sokkal jobban megy. Persze benne van az is, hogy a felmászás nem fáraszt le, hiszen edzettebb vagyok az átlagnál.
Szombaton az egyik oktató megengedte, hogy egyedül startoljak és ez nagyon sokat segített a starttechnikámon. Szó szerint: "Ha nem félsz, hogy leesel, nem bánom". Persze nem estem, egész nap fel-le szaladtam a dombról és szinte már csukott szemmel is menne a start, már nem is nézem az ernyőt, érzem, hogy hol van. Aztán vasárnap bika időben a nap első lesiklása egy kicsit magasabb dombról nem sikerült túl jól. Mint kiderült senki sem adott engedélyt, hogy egyedül startoljak, de nekem a katonai etika szerint az utolsó kiadott parancs volt a fejemben. Ezek szerint az oktatók ilyet nem tanultak :)
Szóval nagyon nehezen erős szélben felhúztam az ernyőt, ami mellesleg sokkal kisebb is volt, mint kellene, a beülő szintén ilyen 60 kilós lányok számára készülhetett. Megfordultam, előre dőltem, szaladtam, közben fékkel korrigáltam amit a szél tett az ernyőmmel és észre sem vettem, hogy a letisztított lejtő helyett kb 20 fokkal balra a csipkebokrok felé szaladtam. Amikor már észrevettem, a levegőben lógtam és csak annyit tudtam mondani: "bazdki". Lepergett előttem az a fél nap, ami a saját magam és az ernyő kimentésével fog telni a két méteres sűrű tüskebokrok közül. Esélyem nem volt a tiszta lejtő felé kormányozni, kb 50 méter siklás után pedig az ernyő letett a tüskebokrok közepére. Néhány pumpálás segített megfékezni és egy kb 5 négyzetméteres viszonylag tiszta, füves-bokros területre érkeztem. Közben rohant oda az oktató kiabálva, hogy ilyet nem lehet, meg hogy képzelem, sokkal nagyobb baj lehetett volna, stb. Egy óráig tartott, amíg kiszedtem a tüskék közé került ernyőt és kimentem a csipkebokor gyűrűből a domb tetejére.
Végül lefújták a napot, mert a túl erős szélben nem tudott senki elstartolni. Sokat tanultam ebből a startból. Leginkább azt, hogy futás közben érdemes előre is nézni még akkor is, ha az ernyő fent tartása és az őrült módon való futás minden figyelmemet leköti :)
A következő alkalmat tűkön ülve várom (vagy tüskéken, szó szerint)
