"Itt volt ez a depressziónak nevezett dolog, amely konkrét módon nem meghatározható (nagyobb, mint egy kekszesdoboz?
kisebb, mint egy szekrény? állat? növény? ásvány?), s amely belefészkelte magát az agyamba - mint egy érzéki csalódás,
vizió, hallucináció -, de onnan aztán ki is szivároghat, bele a hozzátartozóim életébe, és miközben engem rombolt,
őket is rombolta. Ha valami féreg lett volna, mint a konyvhánkban mászkáló csótányok, akkor kihívtuk volna a féregírtókat;
ha tűz lett volna, bekapcsoljuk a poroltó készüléket; vagy, édes Istenem, ha olyasmiről lett volna szó, hogy nem értem az
egyenletrendezést, hát akkor ott lettek volna a különtanárok, hogy korrepetáljanak velem, és rávezessenek, hogy ami az egyik
oldalon szorzás, abból a másik oldalon osztás lesz, vagy ami itt negatív, az amott pozitív. Csakhogy ez csupán őrület volt.
Úgy értem, nem voltam alkoholista, sem anorexiás, sem bulimiás, sem drogfüggő. A bajomat nem foghattuk rá a mértéktelen
ivásra vagy evésre, hányásra, soványságra, nem tekinthettük narkózás művének. A szüleim hajnalig veszekedtek azon, hogy
mitévők legyenek ezzel - ezzel a valamivel - kapcsolatban, csak éppen olyasvalamin marakodtak, ami mérhető fogalmak szerint
nem is létezett.