Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország (Fiatalon depressziósan Amerikában) - részlet

Ott vannak persze a barátaim, de azoknak megvan a maguk élete. S miközben szívesen megtárgyalnak velem mindent,
megvitatják, elemzik, feltevéseket gondolnak ki arra nézve, hogy valójában mire is volna szükségem, csakhogy
amit én keresek, az artikuláltan nem megfogalmazható. Az nem verbális: nekem szeretetre van szükségem.
Arra a dologra van szükségem, ami akkor következik be, amikor az embernek az agya kikapcsol, a szíve meg be.

És tudom, hogy ez a dolog itt van valahol körülöttem, csak éppen nem érzem...

( ruczati | 2008. 05. 06., k – 23:27 )

addig is van idő mással foglalkozni.

( tsb | 2008. 05. 07., sze – 08:41 )

Az örökzöld bölcsességek jutnak eszembe az idézetről:
Szeretetet úgy lehet kapni, hogy először te adsz másoknak.
Ahhoz, hogy más ember elfogadjon téged, először neked kell elfogadnod magad.

Egyszerűnek tűnik, de valószínűleg az egyik legnehezebb dolog az életben.

tsb

Lehet, hogy mondják olyanok is! :)

Én csak azt akartam mondani: egyetértek azzal, amit tsb leírt. Szerintem a világban ma is élő törvényszerűség. Lehet figyelmen kívül hagyni, csak nem vezet sehová.

Ne gondold, hogy az ilyenek pusztán elszigetelt vallási közösségek "szlogenei".
Azt hiszed, hogy pl. az üzleti világban meg tud maradni az, aki nem tudja magát elfogadni a hibáival, kudarcaival, stb. együtt?

nem, nem hiszem ezt, de a post nem is errol szolt :)

es a konyvbol kiragadott resz sem idegenekrol szol, elsosorban, hanem arrol,
hogy a baratok ott vannak, de megvan a sajat eletuk, es ha naluk minden rendben,
akkor nem nagyon ernek Rad. ha pedig naluk beut a krach, rogton a baratokat
veszik elo ok is (altalaban egy kifejezett baratot), es akkor nekik is kene a torodes...

szoval egyaltalan nem arrol van szo, hogy azt varnam el (ill a konyviro),
hogy az utca embere szeresse, meg a metron rammosolyogjanak, meg ilyenek. teljesen
masrol.