A két varázsbot (Molnár Géza) / 1
Karakán diót evett, ehhez most már nem fért kétség. Ült fenn a sziklapárkányon, közvetlenül a búvóhelyükként szolgáló barlang felett, egy öklömnyi kővel törve fel a kemény csonthéjakat, s nagy élvezettel ropogtatta a csemegét. Zolta valamivel feljebb lapult a szikla tetején, alig pár karnyújtásnyira barátjától, és azon töprengett, vajon ezúttal sikerült-e észrevétlenül megközelítenie.
Zolta sok mindenhez értet. Jól lőtt, biztos kézzel dobott célba, lándzsával, kelevézzel, csatacsillaggal, de akár kővel. Ügyesen forgatta a kardot és a csatabárdot, de az igaz tudománya egészen másban rejlett. Oly hangtalanul, oly csendesen suhant, mint a lágy, nyáresti szellő, mely lombot sem rezdítve lendül fáról fára, ágról ágra, levélről levélre, vagy mint az őszi köd, mely a semmiből bukkan elő, s mire az ember észrevenné, már körül is ölelte őt. Igen, a fiú észrevétlenül tudott a közelébe férkőzni szinte bárkinek és bárminek. Az emberekkel nem igen akadt gondja. A legélesebb fülű harcost is oly könnyedén cserkészte be, mintha csak egy fatörzsről lenne szó. Ugyanígy volt a házi állatokkal is, bár néhány lóval meggyűlt a baja. Fecske például harminc-negyvenlépésnyi távolságról már kiszúrta, de ez még így sokkal jobb volt, mint amire bárki más képes lett volna a törzsből. Egy szó, mint száz, Zolta ügyes volt, e téren a legügyesebb, ezt mindenki tudta róla, de hogy mindez mit is jelent a valóságban, a beavatása napján mutatta meg. Amit addig tett újgyakorlatok voltak csupán, de amit akkor: maga a egytiszta művészet. Egy tíz-tizenöt állatból álló rudlit kerülgetett. Az őzek lenn gyűltek össze a kerítésnél. A tavalyi széna maradványát szemezgették. Egyet kellett volna kiemelnie közülük, s így csak egy nyílveszőt vihetett magával. Egyetlen egyet. Ám ő kockáztatott.
Lőtávolba érnie nem volt nagy kunszt, ezt bármelyik korabeli fiú megtette volna. De ő többet akart, így hát közelebb merészkedett. Sokkal közelebb. Kinézett egy fiatal bakot. Úgy tervezte, néhány lépésnyire megközelíti, majd egy jól irányzott lövéssel leteríti. Ha ügyes, és szerencsés is egyben, az állatok nem ugranak el. Igazából arra számított, a többiek majd felkapják a fejüket, körbekémlelnek, beleszimatolnak a levegőbe, s neki épp elég ideje marad, hogy az egyikük szembe vágja a csatacsillagot. Ha a terve beválik, biztosan megszerzi a nevét, ha kudarcot vall, vár három évet a következő lehetőségre.