Két varázsbot / 1

A két varázsbot (Molnár Géza) / 1

Karakán diót evett, ehhez most már nem fért kétség. Ült fenn a sziklapárkányon, közvetlenül a búvóhelyükként szolgáló barlang felett, egy öklömnyi kővel törve fel a kemény csonthéjakat, s nagy élvezettel ropogtatta a csemegét. Zolta valamivel feljebb lapult a szikla tetején, alig pár karnyújtásnyira barátjától, és azon töprengett, vajon ezúttal sikerült-e észrevétlenül megközelítenie.

Zolta sok mindenhez értet. Jól lőtt, biztos kézzel dobott célba, lándzsával, kelevézzel, csatacsillaggal, de akár kővel. Ügyesen forgatta a kardot és a csatabárdot, de az igaz tudománya egészen másban rejlett. Oly hangtalanul, oly csendesen suhant, mint a lágy, nyáresti szellő, mely lombot sem rezdítve lendül fáról fára, ágról ágra, levélről levélre, vagy mint az őszi köd, mely a semmiből bukkan elő, s mire az ember észrevenné, már körül is ölelte őt. Igen, a fiú észrevétlenül tudott a közelébe férkőzni szinte bárkinek és bárminek. Az emberekkel nem igen akadt gondja. A legélesebb fülű harcost is oly könnyedén cserkészte be, mintha csak egy fatörzsről lenne szó. Ugyanígy volt a házi állatokkal is, bár néhány lóval meggyűlt a baja. Fecske például harminc-negyvenlépésnyi távolságról már kiszúrta, de ez még így sokkal jobb volt, mint amire bárki más képes lett volna a törzsből. Egy szó, mint száz, Zolta ügyes volt, e téren a legügyesebb, ezt mindenki tudta róla, de hogy mindez mit is jelent a valóságban, a beavatása napján mutatta meg. Amit addig tett újgyakorlatok voltak csupán, de amit akkor: maga a egytiszta művészet. Egy tíz-tizenöt állatból álló rudlit kerülgetett. Az őzek lenn gyűltek össze a kerítésnél. A tavalyi széna maradványát szemezgették. Egyet kellett volna kiemelnie közülük, s így csak egy nyílveszőt vihetett magával. Egyetlen egyet. Ám ő kockáztatott.
Lőtávolba érnie nem volt nagy kunszt, ezt bármelyik korabeli fiú megtette volna. De ő többet akart, így hát közelebb merészkedett. Sokkal közelebb. Kinézett egy fiatal bakot. Úgy tervezte, néhány lépésnyire megközelíti, majd egy jól irányzott lövéssel leteríti. Ha ügyes, és szerencsés is egyben, az állatok nem ugranak el. Igazából arra számított, a többiek majd felkapják a fejüket, körbekémlelnek, beleszimatolnak a levegőbe, s neki épp elég ideje marad, hogy az egyikük szembe vágja a csatacsillagot. Ha a terve beválik, biztosan megszerzi a nevét, ha kudarcot vall, vár három évet a következő lehetőségre.

Egészen a kerítés széléig kúszott. Az őzek nem fogtak gyanút, holott fél térdre kellett emelkednie, hogy lőni tudjon. A kis bak megmerevedett, amint a nyíl a lapockájába fúródott, majd hangtalanul összecsuklott. Zolta e pillanatban az íját félretéve ugrott fel, s szinte öntudatlanul célozta meg a hozzá legközelebb álló állatot. A csatacsillag sem tévesztett célt. Este Karakán azt mondta neki – Olyan közel voltál a bakhoz, hogy akár rá is vethetted volna magad.

A próbát így teljesítette. Azóta Hiúz a neve. Osonó Hiúz. Szép, tekintélyt parancsoló név, és sokat elárul viselőjéről, ám neki mégis jobban tetszett a fiúneve. Karakán megérezhette, mert ha kettesben maradtak, még mindig így hívta. Zolta hálás volt ezért. Azt gondolta, Hiúzként nem őrizhetné meg gyerekkori barátját. A többiek előtt persze nem bizalmaskodtak. Szégyen lett volna…

Azon a reggelen Karakán korán kelt és gyorsan elvonult. Mindketten abban az évben váltak férfivá. Korábban — még lenn a völgyben, ahogy az öreg Pásztor-nagyapó mondogatta — a felnőtté váláshoz nem kellett avatás. Ha valaki betöltötte a tizennyolcadik életévét, már felnőtt számba ment. A hegyek között azonban más lett a világ. A lányok akkor kerültek ki a családból, amikor férjhez mentek. A fiúknak próbát kellett tenniük. A beavatást nem kötötték életkorhoz, ám a feladatok nehezek voltak, s aki nem teljesítette, csak az azt követő harmadik évben vághatott neki ismét. Így aztán néhányan tizenöt évesen férfiváltak, mint Karakán, mások még a huszadik születésnapjukat is fiúként élték meg. Az ilyenekből szinte soha sem lett harcos. Maradtak földművesnek, vagy valamilyen mesterséggel kísérleteztek. Nem volt könnyű dolguk, mert nem igen lehetett szerszámokhoz jutni. Azokért le kellett menni a völgybe, vagy ami még rosszabb, a síkra…

Karakán jel alatt született, egy enyhe nyári éjszakán. A Hold épp akkor telt meg. Kis Virág, az édesanyja a Gyógyító Sátorba vonult el, amit Jurtának is hívtak. Három vénasszony volt vele. Mást nem engedtek a közelébe. A bábakart Sára-néne vezényelte, aki maga hét gyermeket nevelt fel, és tizenegynek adott életet. Aggódtak érte is, az anyjáért is, s minden okuk megvolt erre. Akkoriban négy-öt szerencsétlen szülés is volt. Hol a gyerek halt meg, hol az anyja, hol mindketten. Ráadásul amint Virágra rátörtek a fájások, a Hold fogyni kezdett.

— Holdfogyatkozás — magyarázta az ifjabb Pásztor, aki még lenn a síkon látta meg a napvilágot. — Nem kell aggódni. Pásztor-nagyapónak azonban más volt a véleménye. — Akár így, akár úgy, rossz jel! — mondta határozottan, hogy a Jurtában is hallani lehessen. — Még nem születhet meg a gyermek.
Hogy ezért-e avagy másért, Karakán váratott magára. Az öreg Pásztor meg kinn ült a nagy kopjafa alatt a tér közepén, és pipázott. Az égen különös felhők vonultak az egyre csak fogyatkozó Hold előtt. A vénember füstkarikákat fújt feléjük. — Sárkányt formáznak az árnyak — kiáltotta aztán — Még nem születhet meg a gyermek!

Az egyik bába kiordított: — Fogja már be a száját kend! —, de Sára-néne leintett. — Hagyd csak, habókos a vénség, de tudja, mit csinál!

Hogy valóban tudta-e az öreg Pásztor, vagy sem, Isten a tudója, annyi bizonyos csak, éjfélre teljesen elfogyott a Hold. Az ég közben kitisztult, nyoma sem volt sem felhőnek, sem más árnynak. S akkor épp a Jurta felett felragyogott egy csillag. Addig talán a Hold fénye mögé bújt. Pásztor-nagyapó felállt, s nézte, csak nézte a parányi fényt. Addig nézte, még nem is látott mást, csak szertelen ragyogást. — Fényes az ég, elvonultak az árnyak — mondta áhítattal — Most már megszülethet a gyermek. S a következő pillanatban Kis Virág, aki eddig végig jajgatta az éjszakát elcsendesedett. Mintha még az idő is megállt volna egyetlen pillanatra. Aztán halk, majd egyre erőteljesebb sírás verte fel a hirtelen támadt csendet. — Fiú — kürtölte világgá Sára-néne — Egészséges — tette még hozzá, s az ifjabb Pásztor, az utolsó a sorban, kik még a völgyből hozták a nevüket, fellélegzett. — A lányom megmarad-e? — kérdezte aztán, épp akkor, amikor a Hold keskeny sarlója újra feltűnt felettük az égen. Ám a kérdésre hirtelenjében nem érkezett válasz. A férfi megrettent, s már indult a Jurta felé, de az apja megragadta a vállát. — Ne hirtelenkedj, fiam — suttogta. — Nézd, visszatér a Hold!

Az ifjabb Pásztor, csak állt, és nézett fel a Holdra. A vejére gondolt, aki lemerészkedett a Szőke Tündér partjára, le egészen a híd csonkjáig, s most ott reszket valahol a leszakadt gerendák között. Imádkozik, vagy épp vergődik, hogy magára vonja az ártó szellemek haragját. Milyen egyszerű is lett volna vele menni. Vihettek volna magukkal egy kis pálinkát, hogy legalább erre az egy éjszakára feledhessenek mindent. De ő még látta a völgyben a régi világot. Nem hitt a szellemekben, nem hitt Istenben, nem hitt a Sorsban, csak az evolúcióban, amely úgy tűnt, arra készül, hogy könyörtelenül kiszelektálja őket. De aztán fellebbent a Jurta bejáratát takaró nemezlap és megjelent Sára-néne, kezében a kisfiúval. A két Pásztor egy emberként mosolyodott el, mikor a fiatalabb átvette a szépen bepólyált kisdedet a bábától.

— Virágnak sincs baja — villantotta rájuk egyetlen törött fogát a vénasszony. — Csak fáradt szegény. Hiába, no! Az első gyerek. A második már nem viseli meg ennyire, a tízediket meg fel sem veszi majd…

Karakán tehát jel alatt született, s azóta is egy csillag vigyázta sorsát. Sokat tudott. Többet, mint más. Nem a régi világról, melyet maguk mögött hagytak, hanem az újról, mely előttük áll. Ebben gyerekségétől fogva biztos lehetett. Az öreg Pásztor-nagyapó, ki már születésekor is vénséges vén volt, mostanában csak ült a nagy kopjafa tövében, pipázgatott, s ha arra tévedt valaki a déd, vagy már ükunokái közül, rájuk-rájuk mordult — No, mutasd magad! Melyik vagy? Kinek a fia? — Ám Karakánra nézve, csak mosolygott. Nem csak a szája, a szeme is. — Te vagy az fiam! — kiáltotta ilyenkor — Karakán kis fickó! Te majd megmutatod ezeknek, hol lakik a Jóisten.

Akkoriban még senki sem sejthette, igaza lesz-e a vénembernek. Annyi bizonyos csak, a fiún rajtaragadt a név: Karakán, s ezen a beavatása sem változtatott. Ő e téren is különleges volt tehát. S most ott ült fenn a sziklateraszon Zoltával közös barlangjuk felett, s egy öklömnyi kővel törte a maga szedte diót. Barátja alig pár karnyújtásnyira lapult tőle. Az imént még azon eszénkedett, vajon sikerült-e észrevétlenül a sziklaperemére osonnia, de most már a dióra gondolt. A síkokra, ahonnan a gyümölcsöt hozták, a Szőke Tündér szigetére, hol a diófák sorakoztak, s a szilvára, melyből alaposan belakmároztak, s melyet egészen jövő őszig nélkülözni fognak…

– Nem téged hallak Zolta – felelt Karakán a ki nem mondott kérdésre —, a gondolataidat. Hallom amint a dióról, s a szilváról álmodozol. Hallom amint megkérded magadtól, vajon most észrevettelek-e.

– Mást is hallasz így?

– Néha igen. De téged mindig. Akár a hegy túloldaláról is. Már akkor hallottalak, amikor utánam indultál.

– Akkor téged soha sem foglak úgy meglepni, mint Boglárkát.

– Nem, engem nem…

Karakán lenézett a táborukra. Innen fentről minden mozdulatlannak tűnt. A férfiak odavoltak vadászni. Egy csoport átmerészkedett a szomszédos folyó völgyébe. Lemennek tán egészen odáig, ahol a Fehér-víz, ahogyan ők hívták, a Szőke Tündérbe omlik. Diót keresnek, mogyorót, s tán még valami gyümölcsöt, körtét, vagy almát, ha találnának. Az asszonyok a pataknál voltak, túl a kanyaron. Egy kevéske kukorica volt ott vetve, s némi krumpli, meg zöldség. Nem sok, de tán elég lesz a télre. Különösen, ha a vadászok sikerrel járnak.

Zolta közben lemászott a teraszra s a társa mellé guggolt. Karakán szó nélkül a kezébe nyomott egy marék mogyorót. — Ezt jobban szereted — mosolygott.

— Ami igaz, az igaz – bólogatott a fiú, miközben mogyorótörésre alkalmatos kő után nézett.

— Aki igazán szeret téged, soha sem fogod tudni becserkészni — jelentette ki kisvártatva Karakán. Épp akkor, midőn Zolta feltörte az első mogyorót. — Ne fuss tehát Boglárka után. Csak játszik veled. De van a lányok között valaki, aki mindig tudja, merre jársz. Beléd lát, éppúgy, mint én. Keresd meg. Őt szánta neked a Magos Ég. — mondta, aztán, mielőtt a barátja bármit is felelhetett volna, fordított egyet a szón. — Nem gondoltad meg magad, Hiúz? Tényleg velem tartasz?

Zolta felkapta a fejét. Régóta készült a nagy kalandra. Lemenni egyedül, kíséret nélkül a hídhoz. Persze a törvény szerint ők már felnőttek, de mégis. Ha útnak indulnak, ez lesz az első önálló kalandjuk. Nem véletlenül szólította tehát harcosnevén Karakán. S mégis, ösztönösen a fiú válaszolt a kérdésre:

— Apának szóltál?

— Férfiak vagyunk, nem emlékszel? Te két őzzel szereztél nevet magadnak, én meg a csillagommal. Miénk a világ! Odamegyünk, ahová csak akarunk. Csak a zsákmányt kell megosztanunk a családdal. Harcosok vagyunk Zolta, és amíg asszonyt nem viszünk a házhoz, csak magunkra van gondunk…

— Azért valakinek csak szólni kellene…

— Nagyapó tud róla, s a Főnök is. No meg, anyának elmondtam. Ennyi épp elég lesz… Ha alkonyattájt indulunk, a hajnal a Szőke Tündér partján virradhat ránk…

Hozzászólások

Mit szerettel volna mondani?

--
Az emberek azt állítják, hogy múlik az idő, az idő viszont csak mosolyog, mert látja, hogy az emberek múlnak. - tibeti közmondás

Köszönjük.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -> Kérjük a humoros aláírást itt elhelyezni. <- - -

Köszi a tippet.
Amikor felraktam, elsőre megjelent.
Majd belejavítottam, mentettem és mentem a dolgomra.
Nem is tűnt fel, hogy közben túlléptem a méretet és letiltott. :-)

Elolvastam. Nem rossz.
Helyenként ráférne egy kis pofozás, van pár lemaradt rag, de nem vészes. Kerül ennél rosszabb is papírra.
Ami zavaróbb az az anakronisztikussága. Feltehetően az összeomlás és a főhősök közt nem telt el 80-90 évnél több. Viszont ez azt jelenti, hogy Pásztor-apóék igencsak a glikolos pálesz aljára nézhettek, ha kollektív lobotómiájuk lett és egy generáció távolság alatt elfelejtették a tárgyak neveit. Különösen, hogy az öreg többet is használt közülük és még a neveikre is emlékszik.
Ugyanez áll az elnevezésekre, a helynevek sokszor több száz, több ezer évesek, ezeknek a megmaradásához nincs szükség írásbeliségre.
Összességében egy kissé erőltetetten ősmagyarosra vett Wandering Ones-ra emlékeztet.
--
"Maradt még 2 kB-om. Teszek bele egy TCP-IP stacket és egy bootlogót. "

Monitoron végig nem olvasom, de felrakom kindle-re, és este majd meglátjuk :)