Aggódtam, féltem, szorongtam.

Ritus ovis lett. Nyáron betöltötte a 3 évet. Beírattam még tavasszal óvodába. Aztán eljött a szeptember, kicsit örültem is hogy még nem jöttek az óvónénik családlátogatásra. Kicsit úgy éltem meg ezt az egészet mintha más szeretné nevelni az én pici lányomat.
Szeptember elején a bölcsiseket vitték át az oviba hisz ők már összeszokott „társaság” aztán folyamatosan történik az otthonról érkezők beszoktatása a közösségbe.
A héten hétfőn már Rita is ment. Először 2 órát együtt voltunk a csoportban, játszottam a gyerekekkel. Leginkább rajzoltattak velem. Kedden 1 órát volt nélkül a csoportban, ma pedig 2 órát.
Ritus élvezi. Azt mondtam neki, hogy az ovi olyan mint a játszóház, csak az anyukák elmennek dolgozni és 2 néni vigyáz rájuk addig amíg ők játszanak.
Megbeszéltük hogy mivel jól viselkedett ezért holnap kicsit tovább is maradhat, engedem játszani őt. Így most nagyon büszke magára hogy még maradhat.
Úgy gondolom hogy csak ebédig fogom oviba hordani. Elég neki annyi. Így játszhat, szocializálódhat a társai között, tanulhat alkalmazkodni, de a család legyen neki a fix pont és a legfontosabb.
Annyira nehezen engedem el magamtól. Még szerencse hogy csak 5 éves kortól kötelező az ovi.
Olyan aranyos volt ma is. Kérte hogy azt játsszuk, hogy legyek én a „királylány” ő meg a „boldoganél”. úgy nevettem.
Nehéz megélnem ezt a leválást. (egyenlőre)