Ismét padlóra kerültem. Megszokott már, ilyen az élet már az sem vigasztal, hogy innen felfelé vezet az út. Időbe tellett míg idáig süllyedtem. Először büszkén egyenes gerinccel emberhez méltón fogadtam az élet újabb sorscsapását, majd meggörnyedten de még mindég dacolva,később guggolva fogvicsorgatva küzdve. Míg eljött az idő hogy megszégyenülten, a nálamnál hatalmasabb erőknek alázatosan hódolva ismét négykézláb fetrengek a a padlón.
Legutóbb ilyen helyzetben beletérdeltem egy valószínűleg általam elejtett csavarba azóta is sántítok.Mert ugye gazdasági válságban a jó munkás ember nem megy el táppénzre... mert nem na!
Legutóbbi előtti eset, (sokra emlékszem mert mániás depis, érzékeny, lelkizős, típus vagyok)szintén négykézláb a földön sőt asztal alatt, egy nem túl szép viszont öregecske hölgy társaságában. Aki a "bocsánat bemásznék az asztal alá a gépéhez" mondatra rendkívül segítőkészen arrébb gurult úgy tíz centimétert a székével nem zavartatva magát, hogy gyakorlatilag így sem férek be. Nem volt mit tenni pár bútort arrébb tologatva szemből másztam be az asztala alá. Szóval ott szuszogok az asztal a számítógép a vezeték kötegek és a kedves hölgy lába alatt. Bőszen cibálva,tépve az RJ45-öst mert öreg darab aminek már letört a pöcke és persze bedugni minden baj nélkül be lehet na de kihúzni... csavarhúzó sincs nálam. A kedves hölgy szakzsargonnal Gizike, megjegyzi kajánul hogy milyen szerencse, hogy nem szoknyába jött. És igen valóban ez tényleg szerencse úgyhogy az utolsó előtti eset végül is szerencsés volt.