részletek

Hurrá, hurrá Pennsylvania!
Hurrá, hurrá, vörös-kék!
Hurrá, hurrá, győzzél még!
Hurrá, jók legjobbika!

Amikor alkalmam nyílt rá, vagy amikor a kezembe került ez a bizonyos nyakkendő, mindig elénekeltem pár sort az alma mater indulójából.
Betettem a bőröndbe egy barna övet, egy pár papucsot, meg egy 9 mm-es, hangtompítós Walthert. A fegyvert, a hangtompítót és a két tartalék tárat már korábban olajos rongyba csavartam és nejlonzacskóba dugtam. (Tulajdonképpen jobban szeretem a 38-as Smith&Wessont rendőrségi fegyvert; az sokkal megbízhatóbb, mint az automaták, de a Walther hangtompítója a legjobb.) Becsuktam a bőröndöt, és visszamentem a konyhába.
Odahívtam Albertet.
Beoldalgott a konyhába. Komor volt, valami nagyon nem tetszett neki. Albert nagy, bozontos állat volt. Akár szép is lehetett volna, ha feje együtt nől a testével. De nem nőtt, akkora maradt, amekkora kölyökkorában volt. Ettől olyan fura és nevetséges lett a külseje. Szerintem ő is érezte, mennyire idétlen; talán ezért volt mindig
búskomor. Gyűlöltem, de ragaszkodtam hozzá. Ő is valahogy így lehetett velem. Tulajdonképpen csak azért ragaszkodtam hozzá, mert két választásom volt: megtartom, vagy elaltattatom.
Az igazat megvallva semmi kifogásom sem volt a kutyák eutanáziája ellen, az ezzel járó papírmunkától azonban kivert a víz. Iszonyatosan sok kérdőívet kell kitölteni az ilyesmihez. Menhelyre is ezért nem adtam be. Albert tehát élt, és velem maradt. Azt szokták mondani, a gazda egy idő után külsőleg és természetben is hasonlítani kezd a
kutyájára. Vagy fordítva? A kutya hasonlít a gazdájára? Mindegy, egyik sem valami kellemes gondolat. Elég nyomasztó volt belegondolni, hogy olyan vagyok, mint Albert...
Megmondtam neki, hogy tűnjön el. Kinyitottam a hátsó ajtót. Ordítozni kezdtem.
- Na, húzzál el innen, te apró fejű rohadék!
Ahogy elhaladt előttem, megpróbáltam seggbe rúgni, de nem sikerült. Albert abszolút profi volt a rúgások kikerülése terén; úgy behúzta maga alá a teste hátsó részét, méghozzá menet közbe, hogy csak véletlenül tudtam eltalálni. És az időzítése is mindig kiváló volt. Bárhogy erőlködtem, tízből legfeljebb háromszor kaptam el, de ezek a rúgások sem sikeredtek túl erősre.
Amint kijutott az ajtón, Albert mogorván rám nézett, majd befordult a sarkon. Megkerestem a könyvemet a lakásban, és elindultam. A hátsó ajtón keresztül távoztam. Átvágtam az udvaron, és ráfordultam a Rodeo Drive-ra. Észrevettem, hogy Albert követ. Felkaptam egy kavicsot, feléje hajítottam. Könnyedén kitért, aztán elsétált. Továbbmentem, de hirtelen furcsa bűntudatom támadt, mert csak egy-két napra elegendő
kutyakaját hagytam Albertnek. Fogalmam sem volt, mikor jövök vissza. Aztán eszembe jutott, hogy a probléma, akadémikus jellegű, mert a dög úgysem tud visszamenni a lakásba."

1965
"Később megváltoztak az áramlatok, más lett a közízlés, és megengedhető volt egy csipetnyi trágárság. Akkor sem volt gondom; a vulgaritást könnyebb szabadjára ereszteni, mint megregulázni.
Még később ismét változás következett be, és a közízlés ismét olyan lett mint, amilyen a hőskorban volt. Mindig ez történik. Csak egy valami örök: a változás.
Akkor még nem is sejtettük, hogy hamarosan ránk köszönt az a kor, amikor a moralitás, isten és a haza ismét borzasztóan fontos lesz az emberek számára. Nem sejtettük, hogy az ország lakossága rajongani fog a tiszta gondolatokért, az őszinteségért és a fitt testekért; hogy mindenki Adidas edzőcipőben és melegítőben fog vásárolgatni a Fifht
Avenue-n, hogy az emberek egymás után ússzák a hosszokat, és több tonnányi súlyt emelnek naponta; hogy a kocogás megszállottai számára átfutni egyik városból a másikba éppoly természetes lesz, mint kimenni a kert végébe a reggeli újságért. Akkor még nem is gondoltunk arra, hogy lassúnak, csigának fogják tartani azt, aki tizenöt percnél
hosszabb idő alatt tesz meg egy mérföldet, amikor az emberek éppúgy kiizzadják magukból a humort, mit az előző este elfogyasztott alkoholmentes sort; amikor a teljes tej, a jégkrém, a hot dog, a só, a vaj, a palacsinta, a szirup és a tojás kimegy a divatból, amikor a Hersley mandulás szeletre úgy tekintenek, mint az arzénra vagy a sztrichinre. Nem is sejtettük, hogy beköszönt egy bizarr éra, amelyben minden amerikai fogyni akar, és közben piszok unalmassá válik."

1973
"Kedves gesztusnak tartottam az ajándékokat és a kártyát, és azon töprengtem, ez a kibaszott fritz elég idős-e ahhoz, hogy náci múltja legyen. Persze teljesen mindegy, én még soha életemben nem találkoztam olyan fiatal vagy öreg némettel, aki bevallotta volna, hogy akár egyetlen nácit is ismert. Nem, ők egyet sem láttak, azt sem tudják
mi az.
- Micsoda? Náci? Én nem voltam az.
- Nem, nem. Nem is ismerek olyat, aki kapcsolatba került volna Hitler pártjával!
Bámulatos. Egyszerűen bámulatos."

1974
"- Hány kocsid van? - kérdezte.
- Három - mormoltam zavartan.
- Neked három autód van!- Álmélkodva csóválta a fejét. - Kinek van szüksége három kocsira? Hány francos autót tudsz vezetni egyszerre?
- Hármat - feleltem gyerekes morcogással, de pontosan tudtam, Byrd mire céloz."

1981
"A díjak olyanok, mint az aranyér. Előbb-utóbb minden segg megkapja a magáét."