Rudyard Kipling: Hogyan lett púpos a teve

- Hup! - válaszolt a teve, mire a ló elment, s elmondta az embernek.

Azután a kutya ment oda hozzá, szájában egy bot, s így szólt:

- Hallod-e, teve, gyere, s szolgálj, futkoss, mint mi, többiek.

- Hup! - közölte a teve, a kutya pedig otthagyta, s elmondta az embernek.

Végül az ökör kereste fel, nyakán az igával, s így szólt:

- Hallod-e, teve, gyere, s szántsál, mint mi, többiek!

- Hup! - válaszolta a teve, az ökör pedig ment, s elmondta az embernek.

S aznap este az ember összehívta a lovat, a kutyát s az ökröt, s azt mondta:

- Kedveseim, ti hárman, én nagyon sajnállak titeket (ezen az újdonatúj világon!), de hát az a hupogató állat ott a sivatagban nem tud dolgozni, mert ha tudna, ő is itt volna. Így hát sorsára hagyom ott magában; nektek pedig dolgoznotok kell helyette is.

Ez nagyon feldühítette ezt a hármat (ezen az újdonatúj világon), s ott a sivatag szélén kupaktanácsot tartottak. A teve pedig odaállított, felette szörnyű lustán, csoborkát kérődzve, s csak nevetett rajtuk. Aztán azt mondta:

- Hup! - s faképnél hagyta őket.

Éppen arra vetődött a Dzsinn, minden sivatagok őre; porfelhőben száguldott - a dzsinnek mindig így utaznak, mert így varázslatos -, s elkezdett tanakodni, súgni-búgni hármukkal.

- Minden sivatag Dzsinnje - kezdte a ló -, rendjén való-e, hogy valaki ezen az újdonatúj világon semmit se tegyen?

- Persze hogy nem! - felelte a Dzsinn.

- Nos hát - folytatta a ló -, van egy jószág Ordító Sivatagod kellős közepén: ő maga is ordító, nyaka hosszú, lába hosszú, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe hétfő reggel óta. Nem akar ügetni.

- Tyű! - mondta a Dzsinn süvöltve. - Arábia minden aranyára!: az az én tevém! S ugyan mit mond?

- Csak ennyit: hup - mondta a kutya -, s nem akar szolgálni, futkosni.

- Semmi mást nem mond?

- Csak ennyit: hup - mondta az ökör -, s nem akar szántani.

- Nagyon jó - mondta a Dzsinn. - Majd adok én neki hupot, csak szíveskedjetek várni egy pillanatig.

A Dzsinn becsongolyodott porlebernyegébe, átszáguldott a sivatagon, s rá is akadt a tevére; szörnyű lustálkodásában bámulta éppen a maga tükörképét egy pocsolyában.

- Hosszú és csukladozó barátom - szólt a Dzsinn -, hogy-hogy azt hallom rólad, hogy semmit sem dolgozol ezen az újdonatúj világon?

- Hup - jelentette ki a teve.

A Dzsinn leült, állát tenyerébe fogta, s elkezdett tűnődni valami nagy varázslaton, miközben a teve tovább bámulta a pocsolyában a maga tükörképét.

- Hétfő reggel óta külön munkát végeztettél három társaddal, csak azért, mert szerfelett lusta vagy - mondta a Dzsinn, állát tenyerébe hajtva, s tovább tűnődött a varázslaton.

- Hup - állapította meg a teve.

- Nem mondanám többet, ha neked volnék! - mondta a Dzsinn. - Ami sok, az sok. Te csukladozó, munkára foglak!

A teve megint csak azt mondta: hup; de hamarosan látnia kellett, amint büszkén tartott hátára nézett, hogy elkezd nőni, dagadni, míg csak egy hatalmas, rengő púppá nem dagadt.

- Látod? - kérdezte a Dzsinn. - Ez a te saját hupod; semmittevéseddel vontad magadra. Ma már csütörtök, de hétfő óta, mikor a munka elkezdődött, semmi nem sok, annyit sem dolgoztál. Most pedig elmész dolgozni!

- Hogyan mehetnék - kérdezte a teve - ezzel a huppal a hátamon?

- Ezt mind csak azért kaptad - mondta a Dzsinn -, mert három napot elhenyéltél. Most aztán három álló napig is el tudsz dolgozni étlen, mert táplálkozhatsz a hupodból. És sohase merd azt mondani, hogy semmit sem tettem érted! Gyere ki a sivatagból, eredj ahhoz a háromhoz, s becsüld meg magad. Te hupos!

Azzal a teve megrázta a púpját, s azon púposan elkocogott ama háromhoz. Ettől a naptól fogva a teve púpot visel mind a mai napig. (És hogy ne sértődjék meg, nem huposnak, hanem púposnak hívjuk.) De azt a világ kezdetén elhenyélt három napot azóta sem pótolta, s nem tanulta meg az illedelmességet.