Mindenről -- a teljesség igénye nélkül

Érdekes: amikor azt mondjuk (hajtogatjuk, monoton, mint a papírröpülőt), hogy ez sem számít, az sem számít, valójában arra gondolunk, mi nem számítottunk rá úgysem. Valójában mi nem számítunk semmire azokban az időkben, amikor már semmi sem számít, valójában a saját nem létező felelősségünket akarjuk tárgyak és események nem létező vállára pakolni, lelkesen, lelkesíve, önzőn: hogy nekünk legyen kevesebb. A lelkiismeret meg, hát kérem, az úgyis csak furdall, úgy, mint a kíváncsiság, és éppúgy destruktív is, ha úgy tartja kedvünk. És miért ne tartaná? Takarózzunk hát vele, aztán nyújtozzuk, amíg ér: ez az élet rendje.

A rend, nos, igen, a rend csak az ok és a cél. A személyes rend mármint, a címke, biléta, ami determinálja, hogy hol a helyünk, mi a feladatunk. Úgy van ránk írva, a homlokunkra, az anyakönyvi kivonatunkba, mint ahogy a cukros bödönre, hogy cukor. Holtomiglan, holtodiglan. Ámen. Amelyik előbb jön, azzal megyünk. A célról pedig mindig untig elég annyit tudni, hogy szentesíti az eszközt. Mindenki okokat keres. (Miért?) Furcsamód ez a borzalmas ajándék (tudni illik, a szabad gondolkodás) lett a modern ember legszörnyűbb, legállatibb gyarlóságáért felelős. Mi tettük azzá: nincs mit tagadni, a bizonyítékok cáfolhatatlanok. Így kerekedtünk felül a természetünkön és a környezetünkön, tanulva mások hibáiból, és ami még fontosabb: tanulva mások sikereiből. És az, hogy az áhított tudást (a globális destrukció széleskörű ismeretét) képesek vagyunk továbbadni (apáról fiúra, tanárról tanoncra), pontosan az vezetett minket odáig, ahol most állunk. Újra ugyanannál a mérföldkőnél, ahol ajándékunk borzalmassága kiteljesedik. Ahol önmagunk filozófiai paradoxonjaivá váltunk, itt, ezen a helyen kezdődött minden. Itt szakította le Éva a tiltott gyümölcsöt, itt adta Prometheus a tüzet az embereknek, itt épült a bábeli zűrzavar monumentális tornya, s itt taszította porba és hamuba történelmünk mindazt a bizonyosságot, ami lüktetve diktálta az embernek, hogy hogyan éljen: egyensúlyra törekedve. Elfeledtük, elfeledtettük. Itt vagyunk. Manipulálva, manipulálva: mindkét értelemben.

Szabadon gondolkozni? Szabad?, tessék mondani! Mi szükségünk rá? Hiszen Isten mindent tud, s egyre hosszabban kanyarog azok sora, akik mindent jobban tudnak. Nem törvényes, de törvényszerű. Tüzet gyújtunk, aztán mécsest, ha kell, a természet köveit hányjuk-vetjük egymásra, hogy végül azt mondhassuk: ez az otthonunk. Aztán ha valaki önzéssel vádol: művészekként pislogunk, verset írunk, és azt hisszük: az a szó, amit leírtunk, a miénk. Hát persze. Minden a miénk.

Jogokat doboltunk (sosem kötelességeket), és tilalmakat: politikai, erkölcsi, vallási, vagyoni alapon, nem is számít, hány isten, ember, állat és kő nevét gyalázzuk még meg az ideológiának nevezett hazugság- és tévedésrendszerünk szent nevében. Minden pszeudohierarchia azzal teszi nevetségessé magát, hogy aki lefelé néz, azt hiszi, nem függ azoktól, akiknek föl kéne nézniük rá: tévedés, elvtársak, tévedés. Nincs olyan rendszer, ami működhet, minden megálmodott társadalom (és minden tiszteletem a megálmodóké) születésének pillanatában halálra ítéltetett (furcsa: épp, mint az ember), robotikus, pontosan egy dolgot zár ki: a szabad gondolkodást.

Mostanra már mindenkinek, akit még nem fertőzött meg a vak és feltétel nélküli hit, harsognia kéne, hogy válságba kerültünk: érzelmibe, alkotóiba, pénzügyibe, gazdaságiba, kit érdekel? Azt is, hogy haldoklunk, és azt legfőképp, hogy a saját rákfenénk vagyunk. Nem szabadna hagyni, hogy tovább magasztaljuk önnön végtelen hatalmunkat. Nem szabadott volna. Az ideák és a keletkezés világa mára veszélyesen közel került egymáshoz. Der Wille zur Macht, és es muss sein: A "megteszem, mert megtehetem" és az "élj a mának" karöltve árulják el azt, amit hatalomnak nevezünk. Hatalomnak, mert meg tudjuk változtatni, saját képünkre formálni, porból, hidrogénből, oldalbordából; tönkre tudjuk tenni, el tudjuk törölni, el tudjuk feledtetni. Hatalommal élni, mint visszaélni: nem jelent mást, csak máshogyan. Hány tragédia szükséges még ahhoz, hogy megértsük: nem létezik személyes sors? Csak globális sors létezik, amit a globális hatalom alakít. Az a bizonyos nem létező.

Döntést hozni a halál felett (mit halál? az élet felett!), közben meg csendben meditálni a szavakon, várni a végét, aztán meg megtépett varjúként ismételgetni, hogy "Kár, kár.". Vagy prófétaként hitegetni, hogy nem rajtunk múlt és nem rajtunk múlik. A meséket mindig szereti valaki. Szomorú, de ezt sokan nagyon jól tudják: így kap helyet egy asztalnál a demagógia és a popularizmus, aztán lakmározik és parancsolgat. Ez a szociológia pofátlan iróniája, a társadalom és emberiség legfélelmetesebb gödeli hipotézise. És nincs mit tenni. Csak azon gondolkozhatunk, hogy figyelembe vegyük-e, vagy ne.

Tegnap este hazafelé tettem egy kis kitérőt. Kitértem a hitemből. Mea maxima culpa. Azóta semmiért imádkozom, senkihez. Mert ez minden valamirevaló fohász lényege. Amúgy is rettentően elkéstem ezzel, éppen ideje volt észrevenni, realizálni, hogy hol a határ (szakadék) tudás és tudni akarás, megfontoltság és apátia, ragaszkodás és tétlenség, félelem és erőtlenség, szeretet és kényelem között. Ez nálunk (embereknél, kisszerű bolondoknál, mint én) már szinte hagyomány. Nagy feneket keríteni a semminek, elfelejteni diszjunktálni, megjátszani azt a bizonyos "mindent vagy semmit". Ha valami összetartozik, rendben van, együtt van, együtt marad, ne is gondoljuk tovább. Ennyi volt. Elképzeltük, megcsináltuk, ára volt, bizony, de a pénz nem minden, áldozatot meg mindig kell hozni. Az a lényeg, hogy működik, nem számít, hogy rosszul. Vállat vonhatunk, hiszen azt tettük eddig is: ami hosszútávú, az odébb van még (ej, ráérünk arra még!), ami pedig a sarkunkban van, az biztosan hazugság. Persze hogy az, abban élünk: végtelen hazugságban.

Végtelen halmazokat pedig nem szokás úgy konstruálni, hogy veszünk egy üreset, elkezdünk mindenféle dolgokat beledobálni, és egyszerűen nem hagyjuk abba.

"Felnézhetsz, vége van." Érted az iróniát?