Magyarázat ... bijekció története

Mi is a története a bijekciónak? :)
Múlt héten elmentem Soma előadására. Bár újat nem mondott nekem azért tetszett az előadása. Úgy érzem hogy akihez közelebb áll a pszchológia és foglalkozott már vele annak Soma új dolgot nem mond, max. 2 órába összesűrít gondolatokat.

Kb. 60 an voltunk, abból 5 férfi volt. Nem csodálkoztam, nem is gondoltam hogy többen lesznek. Az előadás végén elmentünk egyik étterembe folytatni a beszélgetést a barátainkkal e témáról. Olyan jól eső érzés volt hogy az 5 jelenlévő férfiből 4 csatlakozott hozzánk.

No gondoltam az ott hallottakat megosztom albérlőnkkel is. Sokat beszélgettünk e témáról bár még nem értünk a végére.

Mivel tegnap Ljubljanába utaztam ezért szerda este be kellett fejeznünk időben a beszélgetést. Ott hagytuk abba hogy akkor házi feladatként gondolkodjak el azon hogy a betegségek lelki okai bijekcó e. Tehát ha férfi valamely betegségben meghal és ahhoz a pszichológia hozzápárosít egyfajta lelki tényezőt akkor az bijekció e vagy sem.

No ott kezdődött a problémám hogy meg sem találtam a szótárban a bijection kifejezést. No persze nem is gondoltam arra első körben hogy hol kell keresnem. Segíteni nem segített hisz ő sosem old meg helyettem semmit :)
Élvezem azért a dolgot.

DE jót nevettem magamban a dolgon. Mert azért nem teljesen értem 2009 ben ez a trendi hogy matematikai képletek, függvények formájában képezzük le gondolatainkat? Ugyanakkor eszembejutott az is hogy még anno neki el mertem árulni azt amit sosem mondtam meg az adott illetőknek. Nevezetesen azt, hogy amikor még megboldogult ifjú koromban szakítottam a fiúbarátaimmal, (szlengen kifejezve otthagytam őket) akkor a fő indok általában az volt hogy szellemileg nem tudtak egy idő után inspirálni ;)
Sosem mertem senkinek a szemébe mondani ezt. Gyáva voltam? Lehet, nem tudom. Meg hát milyen ciki lett volna (azt hiszem)

Lehet hogy azért ily nyakatekert mert fél hogy nem inspirál eléggé? Nem tudom... de hát már felnőtt vagyok, 2 gyerekkel... Nem hagyok én már ott senkit ...

( kikke | 2009. 04. 24., p – 12:54 )

Nem trendi, már Arisztotelész is próbálkozott vele. Bár jómagam trendiségbul intuicionista valék.

( Marcell | 2009. 04. 24., p – 18:02 )

Azt azért meg kell említenem, hogy a Google első találata jó helyre mutat, és szemléletes képet is adtak hozzá :-)
Szóval, nem biztos, hogy a szótárban érdemes ilyesmit keresni.

Egyébként nem lehet bijekció, hiszen akkor egy adott betegséget nem lehetne másképp elkapni, csak az által, hogy pl. stresszes vagy. És egészen biztos lenne, hogy ha stresszes az életed ("X"), akkor előbb, vagy utóbb az "Y" betegségben fogsz szenvedni. Tehát egyáltalán nem bijektív a leképzés.

Tedd fel az albérlőnek a kérdést, hogy lehet-e olyan részhalmazokat képezni a betegségek lelki okaiból (alaphalmaz), és a betegségekből (képhalmaz), hogy ezek között legyen bijektív a kapcsolat. Kíváncsi lennék, hogy meg lehet-e ezt oldani (csak nemüres halmazok érnek, természetesen).

Is that possible to create a subset "x", which contains some of the psychological causes ("X"), and another subset "y" from all diseases ("Y") so that the connection between x and y is bijective? ("x" and "y" must be non-empty sets.)

Hajrá :-)
Egyébként akkor a legizgalmasabb, ha orvos az illető.

Ezt ne mondd neki (mert úgy nem poén), de a kérdés annyit jelent, hogy létezik-e egyáltalán ilyen lelki ok <=> betegség pár.

( rpsoft v | 2009. 04. 24., p – 20:03 )

Szerintem a kérdésednél nem a "leképezés" ("függvény") a megfelelő fogalom, hanem az "állítás" és a "következés" reláció. Az előző posztodnál ezt egy kicsit részletesebben kifejtettem.
Világos, hogy nem lehet minden nem eléggé szeretett emberhez hozzárendelni egy szívinfarkutost, vagy fordítva.
Ha ezt elmeséled a ficeknek, még villoghatsz is a remek matektudásoddal. De valószínűleg arra godolt, hogy komolyan gondolod-e, hogy a szívinfarktus egyenes következménye a szeretethiánynak, és/vagy minden esetben szeretethiány okozza-e a szívinfarktust, és úgy gondolta, hogy matematikai nyelven lehet ezt a leginkább egyértelműen megfogalmazni.
(Egy ilyen állítás igazságtartalmának eldöntése egyébként érdekes statisztikai probléma lenne, ha az "eléggé szeretik" -et lehetne pontosan definiálni. De ma már amúgyis ezer egyéb okot ismerünk, ami okozhat szívbetegségeket, úgyhogy ezt a vizsgálatot nem kell erőlteni. Ettől függetlenül persze senki sem vitatja, hogy fontos az emberek közötti szeretet, de a szívbetegségek egy jelentős része sokkal inkább a helytelen táplálkozással függ össze.)

Teljesen igazat adok neked abban, hogy nagy valószinüséggel indirekt módon akarta hogy elgondolkodjak az állításomon. Ehhez pedig a matematika nyelvezetét hívta segítségül.

Még kezdet kezdetén megállapodtunk abban, hogy nem használjuk az "igen" és "nem" szavakat hanem helyettesítjük egy sokkal kedvesebb udvariabb formával. Ebből gondolom hogy direktbe nem szándékozta azt mondani hogy nem ért egyet azzal amit írtam hanem így igyekezett elgondolkodtatni.
Végülis elérte a célját :)

( lguru | 2009. 04. 24., p – 20:37 )

A bijekcióval kapcsolatos kérdésednél még megálltam, hogy válaszoljak - szerencsére nálam jobb matekosok is olvassák a blogod :) - itt viszont egy mondatodra reagálnék. Az inspirációról eszembe jutott, hogy jópár évvel ezelőtt az egykori barátnőmmel beszéltem telefonon, és panaszkodott, hogy minden fiúbarátja megemlíti előbb vagy utóbb neki, hogy ő (elsősorban szellemileg) inspirál[j/t]a őket. Persze nagyon zavarta és elkeserítette a dolog, mivel valahol titkon mindenki azt szeretné ha magamagáért válna szeretett és egyedülálló lénnyé a másik szemében, és bármennyire is jó érzés okosnak, műveltnek, inspiratívnak lenni, az "csak" csodálat...

Szerintem egyébként egyáltalán nem "trendi" manapság a gondolatleképezés, mert elképesztően sivár lelki világgal és félelmetes igénytelenséggel áll hozzá egy csomó ember az élethez és a másikhoz (mea culpa, de nem vagyok kivétel én sem sokszor), a matematikai formulák gyártása pedig már túllép a dőlj hátra és csak élvezd az életet szemléleten.

Szvsz eddig a legjobb és legkihívóbb példa a témában a pszichohistória Asimovnál, ami borzongató és elgondolkodtató egyben (persze a való életben inkább csak kutatások, ill. kognitív, neurális és egyéb témakörökben próbálkoznak a gondolatokat, érzéseket a négyzetrácsos füzetek egy-két dimenziójára vetíteni).

Amikor még fiatal voltam :))) na.. jó .. tinédzser, akkor úgy képzeltem el, hogy a barátom legyen okosabb mint én. No ez most jól leegyszerűsítettem. Valahogy úgy képzeltem el a párkapcsolatot amiben fejlődhet mindkét fél. Ki így, ki úgy. Aztán úgy szoktam érezni hogy ez egy szinten megakad.
Tudod mi az érdekes? Pont tegnap előtt mondtam én is az albérlőnknek hogy egy dolog van amit utálok ha mondják nekem. Ez pedig az hogy - okos vagy. Persze nem értette, hogy mi a bajom ezzel ... visszakérdezett hogy jobban szeretném e ha azt mondanák e hogy buta vagyok. Nem, nem .. valóban nem szeretném jobban... Ugyanakkor nem tudtam megfogalmazni még magamnak sem hogy miért nem szeretem az okos vagy ... mondatot.
Valahogy úgy érzem a mai napig hogy nem tudnék egy szolárimban dolgozni pl., mert az nekem egy agyleépülés lenne.

Asimovról ha írnál, örömmel venném mert kedves albérlőnk egy kedvence. :) Arra viszont még nem volt időm hogy beleássam magam Asimov témakörébe.

Azt hiszem értem/sejtem az okosság körüli gondolataidat.
(Az emlegetett ex-barátnő például tényleg okos volt, viszont nem tartotta magát külcsínyben elég jónak, ezért is zavarhatta, hogy kiemelték ezt a tulajdonságát, míg például a húgáról azt mondták, hogy szép. Pedig mennyire nem ezek a fontos dolgok... és mégis azzá válnak.
Nekem például az én szememben nagyon okos feleségem van, és itt a szót most a mindennapi bölcsesség, előrelátás, érzék a dolgokhoz értelemben használom, nem pl. műveltség, olvasottság, formális logika stb. tekintetében. Noha általában engem is annak szoktak volt tartani, mellette kifejezetten butának, tehetségtelennek és főleg lustának érzem magam sokszor - de ilyenkor mindig azzal biztatom magam, hogy ezek a tények :).
A párkapcsolati fejlődésről pedig bevillannak azok a nagy beszélgetések legjobb barátommal, aki annak idején azzal vigasztalt egy nagy szakítás után, hogy mindig valamelyik fél viszi a hátán a kapcsolatot, azaz van egy aktívabb, akitől többet lehet tanulni, aki többet tesz a kapcsolatért stb. Brrr... bárcsak ne lett volna igaza.)

Asimovról röviden is nehéz írni; a pszichohistória kb. egy olyan tudományág nála, ami matematikai alapokon a tömegpszichológiát is segítségül hívva elég pontosan képes meghatározni a jövőt. Ennél azért jóval árnyaltabb a kép, például pont azért, mert ez az "egzakt" tudomány képtelen egyéneket figyelmbe venni, csak a tömegáramlatokat látja -- így nem lesz unalmasabb sok regénye :). Nem tudom ki miért szereti -- én például általában a szépirodalmat kedvelem, a sci-fit pedig nem -- de az Alapítvány regényeiben a társadalmi jelenségek, az egyén, a pszichologizálás különösen megkapó, és regénynek is kellemesen cselekményes.

Én meg szép lassan összekeveredek magamon :) ahogy gondolkodom.
Kisebbik kislányom "formatervezetten" szép :) nagyon sokszor mondják is ezt. Én meg haragszom erre ... bár már nem teszem szóvá. Egyszer egy srácnak mondtam hogy úgy szeretném ha a lányomnál nem a szépsége lenne a domináns hanem értelmi képességei miatt ismerjék majd el nagyobb korában.
Rámnézett a srác... sosem felejtem el ezt a jelenetet... annyit mondott, hogy ugye azért nem gondolod hogy hátrányos tulajdonsága Ritusnak a szépsége? Beláttam, igaza van. Azóta nem szólok senkinek :)
Kettő együtt a legideálisabb (talán)

Miért írtad ezt hogy a barátodnak bárcsak ne lett volna igaza?

Na ez az. De ha azt mondaná, hogy "Ritus, Te olyan okos vagy!", akkor Neked az sem tetszene, fentebb írtad, hogy zavar, ha ezt mondják...

Azzal meg szerintem senki nem fog udvarolni, hogy "Kielégíted az intellektualitással kapcsolatos igényeimet, valamint szépnek is tartalak, de ez másodlagos." :-)

Mert igaza volt :S. Legalábbis velem/velünk kapcsolatban biztosan, és ezzel azóta is küzdök. Baromi rossz és frusztráló, ha szembesülsz egy kapcsolatban azzal, hogy a másik sokkal többet tesz értetek a mindennapi dolgok síkján. Ez nem azt jelenti, hogy a másik nem akar 100%-ig részese lenni a kapcsolatnak, egyszerűen nem ő a kezdeményező, a kitaláló stb., és a másik -- látszólag legalábbis -- sokkal inkább élteti az egészet.

Nyilvánvalóan ez egy erősen sarkítottnak tűnő vélemény, mert ha például az egyik fél folyamatosan túlórázik ahelyett, hogy a másikat ott és akkor boldogítaná, akkor látszólag őt a kapcsolat nem érdekli annyira. Viszont lehet, hogy mindezt teljes mértékben kettejük anyagi és egyéb boldogulása érdekében teszi, hosszútávra tervezve, így már nehezebb a kérdés. De Mello szösszeneteiben említ egy jó példát a másfajta hozzáállásról, kb. ilyesmit: az egyik apáca inkább elmond ezer imát a szegényekért, a másik pedig inkább lemegy az utcára és osztogat nekik. Mindkettőre szükség van, viszont ez egy kétszereplős játék, és lehet, hogy a másiknak ott és akkor csak az egyik mentalitás elfogadható.

A szépség és okosságról röviden: van, aki kifejezetten szellemi társat keres magának párként, és van, aki inkább lelkit. (Nyilván akad olyan is, aki testit, de ez a legmúlandóbb értékünk.) Mindkettő pótolható valamilyen szinten kapcsolaton kívül is akár, és így fenntartható a harmónia - már ha létezett. Ha valakinél valóban összecseng mindhárom, nos, akkor jó neki :).

Örülük hogy megosztottad a nézeteidet velem (is). Elgondolkodtam, illetve folyamatosan jár az agyam mint mindig ;) hogy látod erre sosem gondoltam hogy a másikat is frusztrálhatja az ha éppen nem ő az aktívabb.
Ma már megtanultam hogy hagyom a másikat is érvényeslni.. visszaveszek a sebességből és egyszer csak beér... bizonyos szituációrészletekben ;)
A sok túlórával az a gond, hogy a másik elmagányosodhat akár és megoldásként hogy ezt elkerülje nyitottabb lesz mások felé. A mások felé nyitásnál viszont bejöhet az a csapda hogy a túlórázó fél fog kimaradni dolgokból.

3 dolgot soroltál fel, szellem, test, lélek. Ebből 2 pótolható, de nem jöttem rá a mondatodból hogy melyik 2re gondolsz.
Érdekelne hogy vajon van e arra nézve statisztika hogy hány házasságban nyilatkozik mindkét fél egyformán és egyöntetüen hogy nálunk mind3 összhangban van.

Miért, az aktívabb félt nem zavarja, hogy mindent ő menedzsel?;) Persze csak látszólag, részben, egy ideig... amíg be nem érik, bármi is legyen a szituációrészlet :).

A sok túlóra, és úgy általában a túlhajszolt munka egyszerűen nem éri meg. Kiégés, kapcsolatrombolás, öncélúság és még ki tudja mi minden más a következmény. És mégis hányan vagyunk hasonló cipőben, a jobb élet vagy más reményében - vagy egyszerűen csak elfeledkeztünk a való életről.

Szerintem egy komolyabb kapcsolatban a testi vonzalom az első lépéseken túl már nem annyira domináns, mint a másik kettő (persze tévedhetek), inkább kiegészíti a másik kettőt, vagy azok valamelyikét. Nálunk például az a helyzet, hogy szellemileg abszolút más az érdeklődési körünk, a miliő amiben mozognánk stb., és bár a szociálpszichológia kutatásai szerint a hasonló érdeklődésű, műveltségű emberek nagyobb eséllyel vannak jó viszonyban, lelki (és testi) szempontból nálam abszolút a feleségem a nyerő.
Például az emlegetett exbarátnőt egykor az egyik legkomolyabb szellemi társamnak tekintettem, emiatt viszont rendszeresen rivalizáltunk egymással a párkapcsolatban is. Ez inspiráló és visszataszító egyszerre, és nem mindig üdvözítő.
Pótolhatóság alatt például azt értettem, hogy szellemi érdeklődést lehet barátokkal "pótolni" egy kellemes borozgatással egybekötve, másoknak a lelki helyettesítése is megy (hmmm.. azért a testit házon kívül "pótolni" szerintem általában válóok lehet).

A sok túlóra nem egy "menekülési útvonal" ? Nem tudom ám csak kérdem. Menekülés az elöl hogy szembe kelljen nézni a valósággal? Szerintem akik kevesebbet dolgoznak és van idejük élni boldogabbak.
Látom ügyfeleimen hogy a pénz mennyisége nincs egyenes arányban a boldogsággal.

VAjh miért csak a testi házon kivül pótolása válóok? Egy lelkitárs találása nem nagyobb megcsalás vajon?

Szerencsére nagyon nem vet fel a pénz, viszont ettől még nem vagyok boldog :) Vannak olyan abnormálisak is, akik nem a pénzért, és még csak nem is hagyományos menekülésből csinálják. Megszállottak, tanulni vágyók, témát szeretők, kutatók stb. Csak egy iő után l'art pour l'art lesz belőle, és ez a nagyobb baj.

Lelkitárs lehet egy testvér is vagy jóbarát, az még nem kell, hogy igazi megcsalás legyen. A testi is inkább a sértés, bizalomvesztés és a kisajátítási vágyak miatt zavar csomó embertársunkat.
Persze ha valaki úgy keres lelkitársat, hogy a párjával tényleg egyáltalán nem tudnak egy húron pendülni lelkileg semmiben, akkor az minimum furcsa. (De képzeljünk egy egy olyan szituációt, ahol egy végletekigkocka és egy érzelgős bölcsészlány megpróbálnak lelkiéletet élni...:) Jó, nem gonoszkodom tovább >-) ).

Szerk.: visszaolvastam. De, menekülési útvonal is a túlóra; messze el a mindennapok szürkeségéből, el a hazug és menetelő világból. Ugyanúgy, mint a divatos fantasy-játékokba vesző tinédzserek, a videójátékokkal napokig elszórakozgató felnőttek, a régi időket emlegető mában élni nem tudók, a siker álvilágát hajszoló menedzserek és a többi. Addig sem kell töprengeni, agyalni, változtatni, élni, ráadásul még kifogást sem kell gyártani, hiszen én "dolgozom".

( bolond | 2009. 04. 26., v – 00:33 )

Már nem Giulio, hanem az albérlőnk? Megharagudtál rá, vagy mi? :P :D :)

:)