7 és fél év után lett vége... Annak ellenére, hogy nagyon zajos szakítás volt... már _annyira_ nem fáj.
Az se zavar, hogy már újra van valakije... mert nem az zavar, hogy már mással van - szakítottunk, azt csinál, amit akar, és én is. Csak még mindig féltem - nem akarom, hogy hülyeséget csináljon.
Továbbá... azt hiszem, hogy hálás is lehetek neki, hogy azt mondta, hogy legyen vége. Sokáig nagyon jó volt. De az ember sokat változik, - megváltoznak az igényei, a tervei, hogy mit akar kezdeni az élettel.
Most már én is látom, hogy nem működött volna. Neki lehet, hogy ahogy elvégzem az egyetemet (még ugyan másfél év, de "zsebemben a diploma" gyakorlatilag már nyártól). meg tudtam volna adni, ami Neki kell... de én alapvetően ezt nem szeretem, nem akarnám egy életen át csinálni. Egen, tudom, rossz egyetemre jöttem, de már ez van )azért nem lesz olyan szar az a gyógyszerész diploma :F )... csak nem tudom magam elképzelni, hogy egész nap a gyógyszertárban álldogáljak. Ez engem nem tenne boldoggá. Aztán egy reggel felébredek, és azt mondom "mi a f*szt csinálok?!" . Ez senkinek se lett volna jó. Se Neki, se nekem.
Van ugyan megoldás: http://users.hszk.bme.hu/~ft604/obmk.html
Ez azért úgy érzem, passzol nekem. De mellette nem kezdenék neki. Visszatartana, és nem használnám ki ezt a lehetőséget, hogy olyat csináljak, ami boldoggá tesz.