(Üzenet az agynak) T-1 nap... (emberi fogyasztásra alkalmatlan)

Azt hiszem még csak most kezdem igazán felfogni mi történik. A barátnőm, Emma nagyon megértő próbál ugyan segíteni, és mindenben mellettem van, amiért őszintén csodálom, hisz' neki se lehet könnyű, hogy mostanában egyre nagyobb intenzitással a múltamon kesergek. De ezt úgy érzem nekem kell megoldanom.
Ma nem bírtam tovább és ebéd után vettem egy doboz cigit. Holnap a bíróság előtt, vagy legkésőbb utána biztos vettem volna egy dobozzal. Meg főleg az esti koncert és a (remélhetőleg) mérsékelt italozás okán... Megpróbálom azért beosztani holnap estig. Bár ilyen ütemben nehéz lesz azt hiszem. Ebéd után 3 szál elment zsinórban. Közben egy kollégámmal beszélgettünk szakmai dolgokról, de az eszem valahol teljesen máshol járt. Mi lesz holnap? Hogy fogom jól érezni magam este? Mi lesz, ha a hangulatom azoknak a szórakozását is elrontja, akik velem lesznek este? Mi lesz ha megint olyan részeg leszek, hogy életem egyik nagy vágyának teljesülésre nem is fogok emlékezni?
Miért így alakult? Miért kellet így történnie? Hol rontottam el? Leszek még boldog egyáltalán? És az akit régen szerettem? Vajon vele mi lesz? Mit fog kezdeni magával? Kérdések amikre nem tudom a választ, de nap mint nap felmerülnek bennem, ahogy közeleg az a bizonyos május 14-e.
Azért is szenvedek, mert úgy látom ő még rosszabbul jött ki a dologból. Valahogy úgy érzem, amíg ő nem szedi össze magát, én sem lehetek felhőtlenül boldog. Mint ahogy minden alkalommal amikor úgy érzem rendben van az életem és jó úton haladok, eszembe jut, hogy ő vajon szintén így érez-e? És az a baj, hogy pontosan tudom, hogy nem. Tartjuk a kapcsolatot, és szoktunk beszélgetni... látom rajta, hogy nagyon elhagyta magát. Abszurd helyzet, amikor a (miattam) depressziós ex-feleségemet próbálom kicsit megnyugtatni, bíztani, bátorítani.
A legrosszabb az, hogy amikor az utóbbi pár hónapban el voltam foglalva a saját magam boldogulásával, a barátnőmmel közös új életemmel, új gondokkal, a "szép új világgal", nem vettem észre azt ami a körülöttem élő, számomra fontos emberekkel történik. Most, hogy az elmúlt időben átmenetileg megnyugodtam (lett új lakás, pár hónap alatt két költözésen túl vagyok, kezd kialakulni az életünk új, szokásos rendje), észrevettem, hogy a barátaimat, családomat megint egy kicsit elhanyagoltam.
Ha a legjobb barátomat nem segítem anyagilag a nehéz helyzetében, utcára kerülhet, egy nagyvárosban, egyedül, munka nélkül. A húgom, aki nem tud zöld ágra vergődni az életével, szintén nehéz helyzetben van. A szüleim, a barátnőm szülei... Egyszerre észrevettem, hogy az én kis "boldog" életem nem lehet nyugodt addig, amíg a számomra fontos emberek, barátok, család nincsenek rendben. Ha az én problémáimat megoldom, az életemet rendberakom, és nyugodtan hátradőlök, azonnal eszembe jutnak a "többiek"! Velük mi lesz? Ők, hogy fognak boldogulni ebben az elcseszett világban? Mellettük lesz-e egy olyan ember, mint nekem az Emma, akivel mindent megoszthatnak, megbeszélhetnek, egymást segítve (és nem visszahúzva) boldogulhatnak?! Aki annyira szereti őket mint Emma engem?
Mert rájöttem, hogy bármi amit elértem az életben sose egyedül értem el. Ilyen szempontból egy "senkinek" tartom magam. Soha semmit nem értem el egyedül. Mindig ott volt a családom, a (lassan már ex) feleségem, a barátok (akik egy kivételével jöttek mentek) és most a barátnőm, akik nélkül nem ment volna. Nem lenne munkám, nem lenne hol laknom, talán már nem is lennék.
Sose lesz teljes nyugalom. Mindig van valami/valaki aki/ami miatt aggódhatok. Nincs olyan, hogy boldogság, nyugodt békés élet. Ez már biztos... Maximum egy pár rövid pillanat, aminek az emlékét féltve őrzöm.
Holnap már ez a bejegyzés is csak egy emlék lesz. Holnapután már a holnap is csak egy emlék lesz. És csak rajtam múlik, hogy mi marad meg belőle, és hogy jó emlék lesz-e.