repültem

Úgy látom, sokakat érdekel a dolog, úgyhogy leírom.

Valahol talán ott pecsételődött meg a sorsom, amikor - voltam vagy hét éves - szüleimmel nyaralni mentünk egyetlen egyszer repülővel és - akkoriban még nem volt ez a hatalmas terrorveszély - repülési magasságon beengedtek a Tu-154 pilótafülkéjébe...

2010 tavaszán a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület (http://www.lhhh.hu) szervezett siklóernyős nyílt napot. Én már egy ideje szemeztem a sporttal, de úgy voltam vele, hogy majd egy év múlva, mert most nincs túl sok időm. A nyílt napra viszont elmentünk, mert szép idő volt és onnantól kezdve nem volt mit tenni. :)

A tanfolyam valahol május elején kezdődött és július közepén ért véget, addig gyakorlatilag minden hétvégét felemésztett. Nagyon sokat gyakoroltunk a talajon és nem is gondoltuk, hogy hamarosan majd mi is úgy fogunk ott repülni, "mint a nagyok". Szép lassan a földön megtanultuk kezelni, stabilan tartani az ernyőt, közben csütörtökönként rengeteg aerodinamikával és repüléselmélettel tömték a fejünket... (Állítólag a miénk az egyik legszigorúbb és legalaposabb klub.)

Egy idő után eljött a Nap, amikor először repültünk, egy nagyjából 20-25 méteres dombról. Fantasztikus élmény volt az a fél-egypercnyi siklás, ahogy először elemelkedtünk a földtől, ahogy először fordulóztunk a levegőben, ahogy először leszálltunk. Ilyen kisdombról sokat repültünk, volt, hogy egy nap tízszer is lecsúsztunk és visszamásztunk, és nagyon élveztük. A vége felé pedig kezdett baj lenni, hogy a sok starthoz képest túl keveset repülünk, egyből le kell szállni...

Amikor már a startot a gyakorlatban is elég biztosan végig tudtuk csinálni a hatalmas kopasz kisdomb-tetőn, akkor egyszer csak eljött, amire régóta vágytunk. Először repültünk magas-starthelyről. A hegyre felmenni sem volt piskóta a húszkilós, öreg hátizsákokkal, de megérte. A hegytetőn az apró, füves tisztáson gyűltünk össze késő délután és azon tanakodtunk, hogy azért az a 400 méter mégis valami. Nekem személy szerint nem volt soha tériszonyom, ott sem, így boldogan gyönyörködtem a kilátásban, majd készülődtem a starthoz. Mindent többször ellenőriztünk. Jó startszél volt, felhúztam az ernyőt, mindent rendben találtam, a starthely széle felé fordultam és futottam, ahogy azt megtanultuk.

Az a szép ebben a sportban, hogy ez nem extrém. Nem bázisugrás, vagy sárkányrepülés. (Ezúton is elnézést a sárkányosoktól, de ők - bár jobban repülnek - mire oda eljutnak, többet törik össze magukat.) Amikor a lábam a szakadék fölé ér, már egy ideje a levegőben van; ha mégsem így lenne, meg tudom szakítani a startot és nem kell beleugorjak a szakadékba. Nem kell bízzak abban, hogy minden rendben van; a starthely szélén, ahol még mindig van talaj a lábam alatt, már repülök. Ha ez mégsem így lenne, mindig meg lehet állni. Ezt gyakoroltuk is jó néhányszor. De mivel minden rendben volt, teret engedtem a felhajtóerőnek és elemelkedtem a földről. Először repültem igazán, magamtól, szabadon, arra, amerre én akartam. Fantasztikus volt.

Az első lecsúszás csupán öt percig tartott (előtte a hegyre felmászni több, mint egy óra volt) de elképesztő élményt nyújtott. Az "A" vizsgához a sikeres elméleti vizsgán felül szükség volt 10 magas-startra is és a végén már azt éreztem, hogy jó-jó, most már repülök, de jó volna tovább a levegőben maradni. A tanfolyam viszont véget ért és eljött a nyár...

Sajnos - bár a tanfolyam már véget ért és megkaptam a vizsgát - nem úgy jött ki a lépés, ahogy terveztem, így nem volt pénzem, hogy saját felszerelést vegyek. A tanfolyamos cuccokkal pedig már nem repülhettem, egyébként is: Budapestről hazaköltöztem vidékre, mivel az egyetemen is ún. nyári szünet volt. Így csak a repülős levlistáról értesültem, hogy a többiek miket, merre és hány órát repülnek, szemeim pedig egyfolytában az égre meresztettem. A tanfolyamon egyébként húszan voltunk és egy nagyon összetartó közösség alakult ki, ami máig megmaradt. Sikerült munkát találnom és elegendő pénzt összeszednem, de lassan véget ért a nyár. Már augusztus vége volt, mikor megvettem első, saját ernyőmet, egy hat éves FreeX Frame-et.

Az ernyővel megvétel előtt, kipróbálás céljából repültem kettőt egy kisdombról és jónak tűnt, így kifizettem. Mivel vagy két éve nem repültek vele, műszaki nem volt rajta, így ez is váratott magára. Ez újabb három hetet vett igénybe. Ez sem ment egyszerűen, de végül visszakaptam és végre az időjárás is engedte, hogy igazán repülhessek vele. Ez látszik a fenti képeken.

Érdemes megnézni egyébként az egyik tanfolyamos társunk által készített videót: http://youtu.be/NL2tPPBDvLk?hd=1 - hát valami ilyesmiről van szó.

A siklóernyő egyébként hasonló siklószámmal bír, mint egy motoros kisgép, csak természetesen ez jóval lassabb. Távrepülő pilóták akár 100km-nél is messzebb elrepülnek a termikekben.

Aki a repülés szerelmese, de valószínűleg soha nem tud majd saját igazi repülőgépet venni; aki szereti a természetet, a napsütést, a friss levegőt, a hegyeket, a szabadságot, egyszóval mindenkinek, aki potenciális siklóernyős pilóta, javaslom, hogy menjen el egy tanfolyamra; ha pedig bizonytalan, egy tandemrepüléssel (pilótát tudok ajánlani) megtapasztalhatja, mire számíthat. Nincs szükség szuper-képességekre, elég, ha elmúltál 18, elbírsz egy húszkilós hátizsákot és van bőven akaraterőd és eltökéltséged - a többi majd jönni fog. Ha elsőre egy kicsit idegennek is hat a dolog, könnyen bele lehet jönni. Tipp: az azért nem árt, ha elkülönít az ember 4-500e Ft-ot. Vigyázni kell, mert addiktív a dolog: az égbe bizony bele lehet szeretni. A repülés elkap, beszippant, magával ragad; mindenki hibbantnak tart majd, te pedig vigyorogva szeled majd az eget. Nem lehet abbahagyni.

Ez a helyzet.

volt két sárkányos is. az egyik egy darabig itt repkedett köztünk a gyogyiban, a másik már korábban elment távra. elég gyógy idő volt. még fél hétkor is nívó felett repült az, aki nem fagyott szét.

mifelénk nagyrészt ezekről a helyekről szokás repülni: http://pg.c2.hu/index.php?pid=20
elméletileg máshol is lehet, de ha valahol nem repülnek, annak általában oka van.