------------
A szakácsnak
Hazafelé paripámon el-el mélálkodám,
Hogy egyem meg mohón hozott vacsorácskám.
Leszakítám fedelét mint szökött rab a láncát,
Hogy tüstént felfalhassam minden darabkáját.
Étkem láttán szörnyű látvány fogad:
Tetejére borítva csípős lé vigyorgat.
Méreggel locsolni az éhező vacsoráját,
Hogy lángra gyújtsa kényes pocakját!?
Ejj a nyári villám csapna könyökébe,
Kinek ilyesmi támad fenejó kedvébe!
Falná fel mindet hol távoznia kéne,
Hogy máskor rögvest kedve vesszen tőle!
De a kényes bendő kong, hasogat,
S éhséget, kínt egyaránt osztogat.
Mit van, mit tennem, meg kell hát ennem,
Eme nehéz eledelt be kell kebeleznem.
Míg falatjaim hűs szavakkal ízesítém,
Kifejezőképességem emígy ékesítém:
"Hogy nyalogatnál disznóólban falat!
Mi a pocakba hull kín minden falat!"
Másnap az óra tán hajnalt is súrol,
Midőn a pocak vad nótát duruzsol.
Szürke gondolatim nyomban összegyűlnek,
S gonosz szavakat írott átokba gyűrnek.
Felpattanám hát fürgén hű paripámra,
Bíztatám is őtet szapora vágtára;
S viszem, viszem a széllel könyörgő levelemet,
Hogy "csókolgassák mohón a leghátsóbb felemet!"
- rigidus blogja
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
- 752 megtekintés