Ha gondolkodó emberként tekintünk a globális felmelegedésre, láthatjuk, hogy mióta felfedezték, hogy történik valami, azóta új gondolatok születtek. Ezek az új gondolatok egy új világot teremtettek (amit pl. az igazol, hogy a dédszüleink még egy egész más világban éltek (gondolatilag)). A mostani világot a régi gondolatok teremtették meg, ezért lehet, hogy arra kéne rájönni, milyen gondolatokból születtek azok a gondolatok, amik a globális felmelegedéses világot létrehozták. Szerintem minden, ami történik természetes és jó. Nagyképűség-e az ember részéről, hogy önmagát okolja a globális felmelegedés miatt? - Miért, ki mást okolhatna? Amikor valami miatt okoljuk magunkat, az azt jelenti, hogy az ellenkezőjét szeretnénk annak, ami történt/történik. Hibáztathatnánk az isteneket is, de az istenek nemléte miatt is magunkat hibáztatjuk. Azt is látni lehet, hogy az ember önmaga okolásával elzárkózik a környezetétől (a világtól), mintha nem lenne annak teljes jogú része. Ebből az következik, hogy nem tud a környezetére hatni, mert kivonta magát abból, hogy ő a környezet része. Példa: amikor az erdőben sétálunk, a fákat a környezet részeinek tekintjük. Amikor egy kilátóról nézelődünk, a városok, a szántóföldek a környezet részei. Ilyenkor azt gondoljuk, hogy a fák vagy épp a városok is aktívan befolyásolják a környező világot, és eszünkbe sem jut, hogy az a fa vagy az a város csak ott van, de nincs hatása semmire. Akkor hát az ember miért ne lenne aktív résztvevője és befolyásolója az egésznek? Ezen a bolygón az emberek azok, akik "lehetőséget kaptak" arra, hogy szabad akaratukból boldogok legyenek. Az állatok, a növények, minden élettelen tárgy és az energiák reagálnak az ember tetteire és gondolataira, és azt a világot mutatják neki, amit látni szeretne. Ha valaki szenvedni akar, megkapja. Ha valaki boldogságot akar, megkapja. A világot nem lehet becsapni, és a világ sem csap be senkit. Úgy tűnhet, elkanyarodtam a témától, de minden mindennel összefügg, ezért bármiről írtam volna, kapcsolódna ide és árulkodna valamiről... Gondolom, mindenki észrevette már, hogy a részletekből sosem áll össze az egész. A tudósok gondolati építőkockáiból összerakhatunk egy elképzelést a globális felmelegedésről, mégsem áll össze egésszé a dolog. Plusz marad még jó néhány építőkockánk, ami sehová sem illik. Példa: ha egy lego űrhajót szétszedünk, majd összerakunk és maradnak építőkockáink, akkor van egy lego űrhajónk, de ez nem egészen az az űrhajó, amit szétszedtünk. Ha a világot szétszedjük, de nem tudjuk újra "összerakni", akkor az azt mutatja, hogy kevés a tudásunk (vagy valami másunk). Kevés a tudásunk ahhoz, hogy figyelemmel és megértéssel szétszedjük, mert ha nem lenne kevés, akkor össze is tudnánk rakni. Nyilván nem is kéne szétszedni, de a szétszedés vágya hozzátartozik a kultúránkhoz, vagy talán magához az ember mivoltunkhoz. A szétszedéssel akarjuk bizonyítani, hogy van egész, ahelyett, hogy egyszerűen elfogadnánk. Miért kéne bármit is bizonyítani? "Bebizonyítom, hogy szeretlek!" - ez működhet? Nem. ... Igen! Működhet, mert lehetőséget ad arra, hogy a bizonyítani vágyó rájöjjön, mi is számára az igazság (szereti-e vagy sem azt a valakit). Szerintem ebben az esetben az lesz az igazság, amitől a bizonyítani vágyó nem érzi a bizonyítási vágyát (szenvedést). Amikor már nem szenved, az mindenkinek jó, tehát innentől kezdve valójában bebizonyította, hogy mégis csak szereti a másikat. Mondhatnánk úgy is, hogy ráérzett a szeretet ízére, és már inkább érzi, mintsem gondolja. Elfogadta, ami belül van. Ami belül van, az van kívül is... Láss, ne csak nézz... Stb... Nah, ennyi. Megyek virágokat ültetni. =D :)
:)