Virtuális jogok

Mekkora törvényi felelősséget kell vállalnunk a valóságos világban a virtuális valóságban elkövetett tetteinkért? Legtöbbünknek a válasz egyértelműen: „semekkorát”, de ahogy az on-line közösségekben elterjedtek a pénzügyi tranzakciók, egyes jogászok szerint ideje lenne a hagyományos törvényeket kiterjeszteni a virtuális világra is.

Egyes becslések szerint világszerte hozzávetőlegesen 100 millió felhasználó teszi ki az on-line közösséget. Egy példa a Second Life, a Linden Lab terméke, amely a kb. egy milliós felhasználói táborának nyújt valós idejű szórakozást. Ebben digitális karakterekkel (avagy avatarokkal) fedezhetnek fel a játékosok kastélyokat, lakatlan szigeteket, vagy más fantasztikusabbnál fantasztikusabb 3D helyszíneket. A gamerek, avatarjukon keresztül találkozhatnak és beszélgethetnek más on-line résztvevőkkel, sőt, egy félreeső kanapén akár szimulált erotikus élményt is nyújthatnak egymás számára.

Ilyen virtuális élmények számos esetben vezettek konfliktushoz a valós világban. Tavaly novemberben egy nő válási szándékát azzal indokolta, hogy férje avatarját félreérthetetlen helyzetben kapta rajta egy virtuális versenytárssal. (A férj azzal védekezett, hogy a feleség, aki World of Warcraft megszállott, hanyagolta az evilági örömöket, így kénytelen volt virtuális vigaszt keresni.) Egy olyan válási bíróság, ami a házasságok működőképessége alapján ítél, egy ehhez hasonló keresetet teljesen elfogadhatónak tartana, állítja Greg Lastowka, A Rutgers Egyetem jogászprofesszora, aki könyvet is ír a témában Virtuális törvénykezés címmel. Ugyanakkor szerinte ezek a panaszok hasonlóak a „férjem örökké csak golfozik, rám nincs ideje” típusúakkal, amiket olyanok mondanak, akik szégyellnének egy házasságtörést.

Egy átlagos játékos heti 20 órát tölt el ebben a virtuális világban, nem csoda hát, ha néhányuk jóval súlyosabbnak érzik az ott történteket, mint a jogászok. A kínai Qiu Chengwei, miután megszerzett egy kardot a Legend of Mir 3 on-line játékban, kölcsön adta azt a barátjának. Amikor a barát a virtuális kardot eladta 800 evilági dollárért, Qiu a rendőrségre ment a sérelmével. Ott felvilágosították, hogy semmilyen törvény nem védi a virtuális tulajdont, így aztán Qiu meggyilkolta a tolvajt. „Amikor egyesek meghalnak, mások meg életfogytiglani börtönt kapnak a virtuális világból eredő konfliktusok miatt, akkor jobb, ha komolyan vesszük a problémát” mondja Lastowka.

Még ködösebb a helyzet, amikor két avatar olyan kapcsolatba kerül a második valóságban, ami az elsőven törvénytelen volna. Egy ilyen a virtuális nemi erőszak, legalábbis Benjamin Duranske szerint, aki a Second Life Bar Association alapítója. Ennek tagjai havonta találkoznak a Second Life játékban. Duranske blogjában egy brüsszeli közvádas ügyészre hivatkozik, aki eljárást kezdeményezett egy belga avatar virtuális nemi erőszakkal kapcsolatos ügyében. Az ügy később kimúlt, Duranske szerint azért, mert „az erőszakot tiltó törvények valós személyekre, és nem digitális karakterekre vonatkoznak”.

Az ügy hasonlít egy évtizednyivel korábbi másik virtuális erőszak ügyre, amit Julian Dibble publikált a Village Voice-ban 1993-ban. Az eset LambdaMOO-ban esett meg, ami egy szöveges alapú virtuális közösség és játék volt. Itt egy Mr. Bungle néven ismert hacker átvette más avatarok irányítását, és azokkal erőszakos akciókat hajtott végre a többieken. A cikk hatására 1994-ben konferenciát szerveztek New Yorkban, ahol a résztvevők az internetes közösségek önszabályozását vitatták meg, és a jogot ahhoz, hogy egyes játékosok hozzáférését letiltsák. (Ez lett a sorsa Mr. Bungle tulajdonosának is.)

És valóban, a mai internetes közösségek tagjainak (virtuálisan) alá kell írniuk a szokásos „felhasználási feltételek” című szerződét, ami lehetőséget ad a közösség szervezőinek ítélekezésre, például a renitens felhasználó kitiltásával.* Persze egy új hozzáférés és egy új sértő karakter létrehozása nagyon is egyszerű. És ahogy Lastowka hozzáteszi, „a virtuális közösségek szervezői nem akarnak rendőrösdit játszani a felhasználóikkal. Ők csak a profitot akarják begyűjteni.” (Például Linden Lab részesedést kap a játékban történt tranzakciókból.) Az internetes közösségeknek is mindig meglesznek a maguk tigrisei és hiénái, akik a portálokon lesik az új avatarokat, hogy meggyilkolják őket, vagy éppen szexuálisan inzultálják azokat a kezdőket, akik még nem találták meg a „NEM” gombot a játékban.

Egyes bíróságok precedenst találhatnak a virtuális világból származó ügyekhez. Dél Koreában ez már többször megtörtént olyan esetekben, ahol virtuális tulajdonlás volt a per tárgya, ezzel szemben az USA bíróságai nem foglalkoznak ilyesmivel. Az egyre jobban kiterjedő virtualitás birodalma azt sugallja, hogy a törvényi szabályozásra szükség van. Az itt folyó kereskedelem mértékét egy milliárd dollárra becsülik ma, és ez csak növekedni fog, ahogy a Club Penguin és más hasonló játékok most 6-12 éves korosztálya felnő. Lastowka és Duranske szerint a társadalomnak szembe kell néznie egy virtualizálódó internettel, amely, ahogy Duranske mondja, „gyökeresen át fogja alakítani az emberek közötti kapcsolatokat”. A kérdés csak az, hogy a törvénykezés képes lesz e követni ezt az átalakulást?

* Jó lenne, ha néhány HUP felhasználó ezt a bekezdést kétszer is elolvasná. A ford.