Érdekes módon a gyerekvállalási hajlandóság nem a legkisebb és legnagyobb keresetűeknél, illetve a legalacsonyabb és legmagasabb iskolázottságúaknál a legdrámaibb. Gyakorlatilag a hazai viszonyok között középosztálynak tekinthető réteg az, amely nem vállal gyereket, noha mind anyagilag, mind kulturálisan lenne rá módja. (Ebben az értelmezésben a gyermektelenek és a csak egy gyermeket nevelők egyaránt azok közé tartoznak nálam, akik nem vállalnak gyereket.) A középosztály ezen viselkedése társadalmi érettlenségre utal, hiszen a nemzetgazdaság jelene és jövője szempontjából a minimum önreprodukció (páronként két gyermek) létkérdés. Aki ezt nem méri fel, az gyakorlatilag a saját jelen és jövőbeli költségeit a közösségre, illetve a közösség azon tagjaira hárítja, akik kettő vagy több gyermeket vállalnak. A nyugdíjbiztosítás, a saját vagyon és befektetések miatti felelősségérzet és aggódás hitelességét a gyermektelen (és egy gyermekes) középosztály tagjai körében ez módfelett csökkenti.
A jövő évi adóváltozások feltételezhetően azért kedveznének (kvázi aránytalanul) a középosztálynak, hogy ilyen primitív módon növeljék a gyermekvállalási kedvet körükben, rosszmájúan fogalmazva, hogy a saját (hosszútávú) érdekeik felismerésére képteleneket megfelelő irányba terelgessék. Ugyanez, a középosztály által az államra terhelt terelgetési, pásztorkodási kötelezettség jelenik meg mind a nyugdíjbiztosításban, mind a hitelezések kezelésében.
Itt pedig már elérjük a politológia, szociológia és filozófia határait, ti. az a típusú polgári demokrácia, amely nálunk bevezetésre került, éppúgy nélkülözi az abban és azzal élni képes polgárokat, mint ahogy a hazánkban kialakult, a nagyvállalatok vezetési hiearchiája által uralt anti-piacgazdaság nélkülözi a piacot, az egyensúlyt, a szabályokat és védelmeket.