Egy kis mese:
1965-ben Dr. Gordon Moore megfigyelte, hogy az ipar képes minden évben megkétszerezni az egy die-ra szerelt tranzisztorok számát, és ezzel megszületett Moore törvénye, amely (többé-kevésbé) majd 40 éven keresztül igaznak bizonyult.
Ahogy a tranzisztorok száma nőtt, úgy lettek egyre erősebbek a számítógépek. Sajnos a hardvergyártás területei közül nem mindegyik tudott lépést tartani ezzel a fejlődéssel. Ahhoz, hogy az erős processzorok előnyei megmutatkozhassanak, erős IO alrendszerre is szükség lett volna. Az elmúlt pár évben egyre jobban bebizonyosodott, hogy a jelenlegi shared-bus architektúrájú IO alrendszerek a legszűkebb keresztmetszetek a szerverek felépítésében.
Felismerték ezt a neves hardver gyártók is, és megfogalmazódott a jövő: ki kell dobni a shared-bus-t, és ki kell fejleszteni a jövő IO alrendszerét. Jó szokás szerint ismét kétfelé indult el a fejlesztés. Az egyik vonal a Future I/O kezdeményezés volt, amelynek a tagjai a Compaq, IBM, és a Hewlett Packard voltak. A másik vonal a Next-Generation I/O volt, olyan tagokkal, mint a Dell, Hitachi, Intel, NEC, Siemens, és a Sun Microsystems. Amikor a fejlesztések eredményeként megjelentek az első specifikációk, a két szervezet úgy döntött, hogy egyesítik erőfeszítéseiket, és mindegyik hozza azt, ami a saját megoldásában a legjobb. Ennek eredményeképpen 1999. augusztusában 7 iparágvezető cég - a Compaq, Dell, Hewlett-Packard, IBM, Intel, Microsoft, és a Sun Microsystems - megalapította az InfiniBand Trade Association-t (ITA).
