Apa 50. szülinapja - buli 1000-el

Huhh, sűrű hétvégém volt. Előre szólok, most nem a számítógépről fogok írni (gondolom a címből sejthető :P). Az egész sztoriból csak annyi tartozik a gépre, hogy az volt a mnyúzik center. :) MPLayer rulez! A gépem 1 hifire van kötve, és 400+200 W-os hangfalak adnák a talpalá valót, ha bírná a gépem... :(

No, de. ne szaladjunk annyira előre. Apunak szeptember 27-én volt az 50. születésnapja. Már jóval előtte (úgy 2-3 hónappal) puhatolóztunk, hogy mit is szeretne, mert az ember nem minden nap 50 éves. :) Szóval kitaláltuk, hogy kap 1 vadiúj mobiltelefont, mivel a meglévő SonyEriccson T230 elég rapszodikusan működött: mint a mesében, hol töltött, hol nem, hol fagyott, hol nem... Szóval aput megleptük 1 Samsung E-250-es telóval, amit már augusztusban átadtunk a telefon állapotára, és szükségességére való tekintettel.

Továbbá apa nagyon rajong legkisebb öccséért, Gézáért. Mielőtt bári megorrolna rám, amikor én voltam 2-3 éves, ő volt akkor 20 körüli, és valahogy nem tudjuk neki azt mondani, hogy bátya, mert annyira jó kapcsolatban vagyunk. Meg ő nem is szereti. :) Szóval Gézát (természetesen családjával) hazacsaltuk Pestről. Sajnos nagyon ritkán látják egymást (kb. max. 2x 1 évben).

Mivel szept. 27 csütörtöki napra esett, ezért a bulit elcsúsztattuk szombatra. Pénteken jöttek Pestről délután, de a két tesó már itt beindult, pedig nem isznak, csak ünnepek alatt. De hát ez ünnep!

Bizony-bizony még a szintetizátoromat is be kellett kapcsolni nekik, és kísértem Gézát (Ne sírj anyám, Gyöngyvirág - no, ha ezt a két számot énekli, akkor minimum van benne 6 feles :D)

Aztán este 9 óra felé rádöbbentek, hogy másnapra is kell hagyni a jókedvből - jé, mekkora felfedezés! :D No, itt jött a nagy poén: egymást kísérgették haza. Annyira nem voltak részegek, nem kell félreérteni, Géza is jól állt a lábán (még), egyszerűen apa elhatározta, hogy elkíséri Gézát haza (nagymamáéknál szállnak meg mindig, ha Ózdra jönnek), aztán mikor apu eljött tőlük, Géza is elkísérte aput. :D :D Persze másnap reggel ebből már semmire sem emlékeztek. :D

Másnap reggel ugye sütés-főzés. Délben kezdődött a buli. Ebéd, aztán ugye átadtuk neki az ajándékokat.
Testvéreméktől egy egyedi készítésű pezsgős poharat kapott rajta egy arany 50-es felirattal... Mindenki nagyon megvolt hatódva, főleg édesapám. Nos, ő rá még külön kitérek... Gézáéktól pedig 1 üveg kék burgundi bort kapott az üvegre arany színnel felfestve "Drága bátyámnak 50. születésnapjára." - vagy valami ilyesmi, fent van a szekrény tetején, most nem tudom levetetni. :P

Ígértem, hogy az ünnepeltre még visszatérek. Apuról tudni kell, hogy elég mackós, tekintélyes ember. - Rezső ismeri személyesen is, tudja, miről beszélek. Ám ettől függetlenül apu nagyon könnyű, és érző szívű. Ha valami olyan élményben van része, könnyen sírva fakad, legyen az sajnálat, vagy boldogság. Szóval apa a buli alatt is többször elsírta magát az örömtől - mielőtt bárki azt hinné a bulin caak estefelé kezdett el iszogatni, de akkor sem részegségig, az pénteken volt. :) Szóval apa annak örült, hogy van egy szép családja. Aztán annak, hogy itt vagyok neki én is, akit nagy nehézségek, és betegségeim ellenére köztük tudhat - még szép! No, meg persze tesójának is nagyon örült. Szóval igazából én sem értettem, hogy akkor mi lelte... Bár van egy sejtésem...

Szóval a buli a lehető legtutibban sikerült, Az esemény természetesen kamerára is rögzítettük. Mivel én úgysem táncolok, meg "nem csinálok semmit", én lettem a hirtelen jött operatőr. Ha felrögzítem a kamról a filmeket, lehet, hogy teszek fel 1-2 képet a jeles eseményről.

( trey | 2007. 10. 01., h – 12:37 )

Hihetelen, hogy betegséged ellenére is így tudsz örülni az élet dolgainak, családnak és, hogy ilyen könnyen veszed. Nem kis dolog ez. Csak így tovább. :)

--
trey @ gépház

Köszi mindenkinek a bíztatást. ;)

Azért nem mindig olyan egyszerű az élet, de ezt szerintem Ti is tudjátok. ;) Csak igyekszem magam túltenni magam a dolgokon a lehető leghamarabb. Az állapotom miatt sírtam kis koromban éppen eleget. Szóval felnőtt lettem, és "váltottam". :P

Tudjátok elhatároztam magamban, hogy nem fogok begubózni magamnak, "csak" azért, mert sérült vagyok. Egy fenét! :) A mottóm az, hogy testifogyatékos vagyok, nem szellemifogyatékos. - bocs, nem kívánok ezzel senkit sem megsérteni. Szal' én igyekszem élni az életem (lehetőségaimhez képest), egy 23-24 éves sráchoz méltóan. A filmet a héten fogom rögzíteni kameráról.

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Hát a könyvkiadás költsége százezrekben mérhető (sacc/kb. 150-200-ból kilenne).

A megrendelésedet megkaptam, és köszönöm. Az űrlap amit kitöltöttél közvetlenül e-mailben érkezett meg. Amint a könyv postára került értesítelek.

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Hát ezt pontosan én sem tudom. Az alapítvány még annyira új, hogy még az SZJA 1%-ot sem fogadja (azt hiszem csak 2008-tól). Szóval egyelőre kiesett, bár az alapító, Ervin mindenképpen szeretné kiadatni a könyvemet valamikor.

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Nem is szabad begubózni, természetesnek kell elfogadni az állapotodat. Engem kiskoromtól mindig úgy neveltek, hogy ami van, az nem betegség, csak állapot. Javulni nem fog, rosszabb csak nagyon lassan lesz, és még azzal is együtt lehet élni. Bizonyos dolgoktól eltekintve én is teljesen hétköznapi életet élek.

A legfőbb probléma szerintem még mindig az, hogy a külvilág a testi fogyatékosokat automatikusan szellemi nyomorékoknak is tekinti. Ezért kell nekünk sokszorosan bizonyítani, hogy igenis, képesek vagyunk majdnem ugyanazokra a dolgokra, mint amire egy "egészséges" ember képes.

Mondjuk nekem olyan szempontból szerencsém van, hogy (még?) nem szorulok kerekesszékre, vagy bármilyen segédeszközre, de ettől független nem könnyű az élet. És folyamatosan csodálkozok, hogy még mindig mily nagyon kevés segítség érkezik a sérült emberek felé a külvilág részéről. Gondolok itt elsősorban a hivatalok bejáratára, a közlekedés "furcsa" megoldásaira, stb. De hát aki benne él, az tisztában van azzal, miről is beszélek.

A másik az, hogy úgy kell viselkedni, mint aki nem vesz tudomást az állapotáról - ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a külvilág se vegye észre, ha az nem közvetlen szükséges. Ismertem olyan embert, aki visszaélt az állapotának kijáró toleranciával. Ez nagyon nem yó dolog, mert nem csak önmagának árt vele, de közvetve sorstársainak is.

Nem is szabad begubózni, természetesnek kell elfogadni az állapotodat. Engem kiskoromtól mindig úgy neveltek, hogy ami van, az nem betegség, csak állapot. Javulni nem fog, rosszabb csak nagyon lassan lesz, és még azzal is együtt lehet élni. Bizonyos dolgoktól eltekintve én is teljesen hétköznapi életet élek.

Ha az ember frankón belegondol a közepébe, egyszer csak azt veszi észre, hogy rácsos ágyban fekszik, keze-lába kikötözve, és nyomják belé a nyugtatókat (gy.k.: pszihiátria). Na, ebből én nem kérek... :P

A legfőbb probléma szerintem még mindig az, hogy a külvilág a testi fogyatékosokat automatikusan szellemi nyomorékoknak is tekinti. Ezért kell nekünk sokszorosan bizonyítani, hogy igenis, képesek vagyunk majdnem ugyanazokra a dolgokra, mint amire egy "egészséges" ember képes.

Így van. Nekem a magasságom egy 2-3 éves gyerek szintjén van... Nincs mit ezen szégyellni/tagadni, ez tény. Az emberek a mai napig megnéznek az utcán. Például egyszer elektromos kerekesszékkel mentünk a Tescoba, mivel az utcai tolószéknek kilyukadt a gumija. Akkor tisztára úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és néztek is... Akiben szorult egy kis érzés, elkapta a fejét, de sajnos 20-ból 1...

Tulajdonképpen nincs okom panaszra (leszámítva, hogy most fáj a fülem egy kicsit :(), hiszen szüleim máig szeretnek, és harcolnak értem. Nem tekintenek fogyatékosnak. Ha arról van szó, engem is leszidnak. :P

Mondjuk nekem olyan szempontból szerencsém van, hogy (még?) nem szorulok kerekesszékre, vagy bármilyen segédeszközre, de ettől független nem könnyű az élet. És folyamatosan csodálkozok, hogy még mindig mily nagyon kevés segítség érkezik a sérült emberek felé a külvilág részéről. Gondolok itt elsősorban a hivatalok bejáratára, a közlekedés "furcsa" megoldásaira, stb. De hát aki benne él, az tisztában van azzal, miről is beszélek.

No, igen, a közlekedés... Az még egy külön sztori... :( Sokszor van úgy, hogy apának egy egyemberes ajtón kell bevinnie kocsival, feljáró luxus, mit tehet mást? Megkapja a kocsit alattam, és felcipel. Aztán meg "csodálkozunk", hogy alig bír felkelni a derékfájástól... :(

Az a fő probléma, hogy az állam nem igazán törődik velünk... Olyan dolgokat vesznek el, ami mankó az ember életében. Példa a teljesség igénye nélkül: gyógyszerek, pelenka, stb.

A másik az, hogy úgy kell viselkedni, mint aki nem vesz tudomást az állapotáról - ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a külvilág se vegye észre, ha az nem közvetlen szükséges. Ismertem olyan embert, aki visszaélt az állapotának kijáró toleranciával. Ez nagyon nem yó dolog, mert nem csak önmagának árt vele, de közvetve sorstársainak is.

Na, igen. Az ember mindent megtesz, hogy a körülményekhez képest jól érezze magát a bőrében. Amikor kicsi voltam (értsd: 4-12 éves), nagyon magamba voltam zuhanva. Állandóan azon nyavajogtam, hogy nekem miért így kellett megszületni? Ezzel nem csak magamat kínoztam, de a szüleimet is. Ez nem volt szándékos, egyszerűen nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ilyen vagyok. Nem láttam a jövőt, nem tudtam, hogy egyáltalán merjek-e tervezni bármit is holnapra, vagy holnap már kórházban/gipszben leszek? Sz*r ügy, de itt vagyok, és ez a lényeg. Szüleim nagyon reálisak (voltak) velem. Nem áltatnak hiú reményekben, jobb, ha akkor perpillanat tudom meg az igazságot, minthogy csalódjak a vágyamban, csalódjak a szüleimben... Én nem szeretem, ha bárki is visszaél az állapotával. Ennek ellenére, azt azért elvárom, hogy tolerálják az állapotomat - nem kell körbecsókolni, de adják meg a tiszteletet, ahogy én megadom a másiknak - legyen kisgyerek, vagy idős néni. Hát ez lennék én. ;)

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Nos, nagyon nem szeretnék belemenni, de ha beszélgetek vele komolyan (pl. az élet dolgairól), van 1 olyan érzésem, mintha a szülei nem világosították volna fel kellőképpen. Túl naiv, ami már káros. Továbbá a szülei nagyon befolyásolják, olyan szinten, hogyha a szülei azt mondják, hogy fekete a tej, mire ő rávágja, hogy fehér, addig "mossák", míg ő is el nem hiszi, hogy a tej tényleg fekete...

Nos ebben a tekintetben én más vagyok. Ha valamit megszeretnék csinálni, és anyuék is tudják, hogy bajom nem lehet belőle, akkor engedik, minden további nélkül. Ám ha látják, hogy károm lehet belőle, akkor minden további nélkül figyelmeztetnek, de nem erőltetnek.

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Igen, anyuék tényleg nagyon korrektek. Mint írtam fentebb, nem tekintenek fogyatékosnak családi szinten. Ugyanolyan "szavazati jogom van", mint az egészséges nővéremnek. Sőt...

Ezzel a bizonyos lánnyal egyszer megpróbáltam beszélni (úgy 7 éve), de nem lehetett vele. Megsértett, és azóta már nem is tudok úgy ránézni, mint azelőtt. Anno, egy speciális óvodában óvoda társam volt, mellesleg gyerekkori "szerelmem". 7 éve csak szia-szia, hogy vagy-megvagy. Kb. ennyiben ki is merül a "beszélgetés" köztünk. Inkább az édesapjával dumálok. - ő jó fej. Bár ő nyitott hátgerinccel született, és nagyobb önellátóbb, mint én, neki nincs más, csak az arany, az ékszerek. :( No, mind1 is... Ez van. Mindenesetre tavaly mindkettőnket felkértek 1 karácsonyi ünnepségen való részvételle a MEOSZ ózdi képviselete. Nos, erről csak annyit, hogy vele nem tudtak beszélni értelmesen, ehhez képest én felléptem, pontosabban én adtam a többieknek a zenét szintetizátoron. :)

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

( FébertI | 2007. 10. 01., h – 13:19 )

engem érdekelnek a képek. várom hogy feltedd.

( adriankoooo | 2007. 10. 02., k – 17:56 )

Nem volt neked jó régen a Pc Guruban egy sorozatod? :)

Hmm, eszembe jutott a jó öreg (és azóta halott?) go! linux. Első linux, amit megismerhettem. :) Egyébként a Computer Panorama linux-os könyvében a go! linux-ot és a suse linux-ot ismertetik, ez a könyv volt az, ami segített elindulni a linux irányába. (Igazából apát segítette először, de engem is megfogott. :))

Nos, nekem az első Linuxom SuSE 7.3 volt, aztán és azóta is UHU. Őszintén szólva nem is szándékozok (egyelőre) váltani, annyira kezem alatt van már, hogy ismerem lassan a legkisebb alkönyvtárát is. :) Ez a go! Linux milyen alapú volt? Debian? Vagy valami más?

Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---

Az első nekem is a 7.3-as suse volt. Követgettem is 9.X-ig, aztán jött a debian, ubuntu, nagyon kevés ideig UHU, és végül a Gentoo mellett kötöttem ki.
UHU-val mindig is az volt a bajom, hogy nem volt túl sok repo. Persze, most már biztos van pár magyar repo, de akkoriba nem volt. Meg valahogy a debian alapú disztrókkal is bajom volt, az Ubuntu volt még a legnormálisabb. Végül a Gentoo lett az, ami tényleg azt csinálj, amit szeretnék. Nem akar okosabb lenni nálam, de nem játsza meg a hülyegyereket se. It only works and it works very well - ahogy angolul mondanám.

Érdekes, hogy teljesen más út bejárása után nagyon hasonló lett a végeredmény nálam is. Csak nálunk úgy volt, hogy go! linux, red hat 8, majd (fedora 3, de hibás volt a cd :)) fedora 4, fedora 6, fedora 7, frugalware 0.5, kubuntu feisty, frugalware 0.6. Ezek közül párhuzamosan használtam fedora 7-est frugalware-val, majd fedora helyére került kubuntu. Végül kubuntu helyére vissza fedora, idő közben frugalware frissítés, végül fedora partíciójának megszüntetése és a hely kitöltése az adatpartícióval. :)

Azért hasonló, mert egy nagyobb nevű disztrót próbáltunk, de végül mindketten a puritánabb mellett kötöttünk ki. :)

Mondjuk én az ubuntu-t KDE-vel használtam, tehát majdnem kubuntu volt :)

De egyébként igen. A puritánság meg néha előny. Yó dolog, ha van valaminek grafikus beállítófelülete, de sosem riadok meg ha valamit szövegesen kell managelni. Egyes esetekben a gui-nál is jobban preferálom a konfigfájl szerkesztését. Gentoo-n mondjuk elég kevés dolognak van gui felülete, de pl. ha azt akarom, hogy a Qt3 normálissan nézzen ki, nem riadok vissza a kcontrolcenter feltételétől, még abban az esetben sem, ha amúgy Gnome-t használok, és történetesen akár rá is tudnék keresni, hogy lehet a qt3-at rendre szoktatni.