Az ismeretelmélet eljutott odáig, hogy megmondta, hogy mi a maximum, amit elérhetsz a fundamentumok stabilitásában. Pont itt van a határ: azt sosem fogod biztosan tudni, hogy nem a te tudatod hallucinációja (projekciója)-e a valóság. Én megtudhatom (csak a kísérlet elvégzése nem törvényes), úgy, ha kiiktatom a valóságból a tudatodat, és én mégis itt maradok. Én azt nem tudhatom, hogy nem az én hallucinációm-e. A fejedre eső kő azért valamennyire empirikus érv a független valóság mellett: próbálj meg egy olyan világban hinni, amiben a kő fennmarad. Szóval vagy nem a tudatod csinálja a valóságot, vagy nem uralkodsz a saját tudatodon.
Igényed persze lehet rá, hogy biztos fundamentuma legyen a tudásodnak, ahogy unikornispörköltre is lehet igényed.
Szóval számomra ez az instabil fundamentum a tudományt hit egyik ágává degradálja, ami számos területen ad válaszokat, de élettel pl. semmit nem tud kezdeni.
Egyrészt hit még mindig nem lesz belőle, mert épp az ellenkezője: módszeres kételkedés. Másrészt az nem igaz, hogy az élettel semmit sem tud kezdeni (erről is volt már feljebb, nem ismétlem meg), csak az élet megértése nem teljes.