Ian Fraser Kilmister
A kilencvenes évek elején volt egy Elektromos Krokodil nevű lemezbolt
a Blahán. Internet és egyéb tájékozódási lehetőségek híján, mikor
összegyűlt némi pénzmag a zsebemben, elmentem erre a helyre, és
megkértem az eladót, hogy adjon nekem egy (vagy két vagy három)
kazettát. Néha belehallgattunk a dolgokba, néha csak annyit mondott
hogy ezt vedd meg (Motörhead: 1916, Slayer: Seasons in the Abyss,
Coroner: Mental Vortex, Megadeth: Rust in Peace).
Mikor az akkor új Motorhead kijött (1916), nem azt akartam megvenni,
de rábeszélt a fickó. Nem akartam vén f*szok elavult rockzenéjére
költeni a pénzem. Nahh. Azért szokás szerint már a kapualjban lekerült
a celofán a tokról. A Metro mozgólépcsőjén már a walkman csavarta fel
a szalagot. Mire beérkezett a szerelvény, arra eszméltem, hogy véget
ért a "The One to Sing the Blues", és mintha egy elefántcsorda gázolt
volna át rajtam :). A hasonlat az akkori Metal Hammer lemezkritikából
van. Nem emlékszem hogy előbb olvastam-e a kritikát vagy sem, de
mindig eszembe jut mielőtt "felrakom" ezt a lemezt.
Mindenesetre maga az élmény, ahogy az "I'm so Bad" elkezdődik a föld
alatt, még ma is megvan.
Később persze meglett minden korábbi lemezük, hallgattam ezer más
zenét, és végül simán el tudtam helyezni a zenéjüket valahogy az
AC/DC, Black Sabbath, Led Zep, Deep Purple között (vagy
inkább...). Túlzás nélkül, a Motörhead zenéje nélkül minden más
lenne, minden ma alkotó rock zenész közvetve vagy közvetlenül Lemmy
ötleteiből is merít.