Full hd kávéfőző

Hát nem.

Ja, csak általában amögé bújik. 

Én hiszek nektek, de ami biztos és döntő lenne ebben a kérdésben, hogy vajon Polesznek mit mondanak a hangok!

Itt most nehéz azt mondanom hogy neked vagy a vitapartnereidnek van igaza és teljesen meg totál...

A helyzet az, és ezt nem (csak) én mondom de a mainstream pszichiátria is (amivel amúgy nem nagyon szoktam egyetérteni de e részletkérdésben most kivételesen igen) hogy az aspergereseknek jelentősen csökkent mértékű a humorérzékük a „normális” (azaz neurotipikus) emberekhez képest.

Ez egészen biztosan igaz rám is, mert már egészen kis kölyökként is észrevettem, hogy rengeteg dolog van amit a „nagy többség” humorosnak tart, én azonban még véletlenül se, sőt, nemcsak humorosnak nem tartom de kifejezetten bosszant inkább. Majdnem minden ide tartozik például amit sokan „ártatlan ugratásnak” tartanak. Valószínűleg emiatt is van az hogy több mindent tartok trollkodásnak mint az átlagember.

Valójában amikor egy efféle dolgot nem tartok/érzek humorosnak, akkor még az se segít a dolgon ha megpróbálják elmagyarázni, miért lenne az humoros. Vagy fel se fogom még a legkimerítőbb magyarázat után se, vagy legislegjobb esetben azt értem meg belőle, hogy az „átlagember” azt humorosnak tartja ezért meg azért, de én továbbra se fogom annak tartani, és elképedek azon hogy valaki ezt humorosnak tartja, s az így vélekedőket barbárnak, nyersnek, bunkónak, faragatlannak tartom ezen ízlésük miatt.

Valójában elég komolyan van is bennem egy olyan érzés, hogy én tulajdonképpen nem vagyok ember, azaz nem vagyok Homo Sapiens, hanem valami más bolygóról csöppentem ide, mittudomén űrhajótörést szenvedett az UFO amiben mindenki meghalt, csak én maradtam életben pár napos csecsemőként vagy ilyesmi... Ne tartsatok őrültnek, tudom én jól hogy ez nem igaz. Csak ilyen érzésem van, hogy MINTHA ez lenne... Mert azt látom és érzem hogy ez nem az én világom. Aki azt mondja nem vagyok normális emberek közé való, annak tulajdonképpen igaza van, persze ebből nem következik hogy engem diliházba kéne csukatni vagy ilyesmi. De tényleg, úgy érzem amikor az embereket figyelem mintha egy tudós figyelné valami fura állatfaj serénykedését és próbálná megérteni, mit művelnek... Tulajdonképpen úgy érzem magam mintha én lennék a Gulliver a behinek közt, Szathmári Sándor Kazohinia című regényében. Aki nem ismeri, olvassa el. Nekem például azt hiszem remekül megfelelne a hinek társadalma ami abban a könyvben le van írva.

Másrészt viszont, azért a pszichiátria ezen vélekedése bár alapjában véve igaz, de téved is egy picit. Mert bár valóban csökkent a humor iránti érzékenységünk, de némely nagyon speciális részterületen meg jobban megértjük a humort mint a neurotipikusok. Emiatt tényleg lehetséges, hogy egy Aspie is akár kiváló karikatúrakészítő legyen. Előre borítékolható azonban, hogy okvetlenül csak bizonyos jól behatárolható témakörökben fog humorosat alkotni. Ezen témakörök változhatnak Aspieról Aspiera, de mindenképp egy szűk körről van szó.

Az én regényeimben is van humor, aránylag nem is kevés... De elismerem, be lehetne őket, e „humorokat”  kategorizálni talán féltucat sablonba. A sablonosság nem tűnik fel az egyszerű Olvasónak, de egy komoly irodalmár, ha végigelemzi a teljes sorozatomat, egészen biztosan észreveszi.

Általában véve az aspergeresekre messzemenően jellemző a SABLONOSSÁG. Szeretik az egész életüket bejáratott sablonok, rítusok szerint élni, megtervezni. Én például író létemre is elismerem azt amit nagyon kevés író ismerne el önként: a műveimben a szereplők jelleme lényegében mind szintén sablonos...

Van néhány „alapjellem”, mondjuk „jellemcsontváz”, aztán ezek fel vannak öltöztetve mindenféle jelentéktelen részlettel, csicsával. Óriási gyakorlatom van ezek variálásában, ebben aztán hihetetlenül profi vagyok tényleg, emiatt ez a sablonosság hosszú-hosszú ideig nem szúr szemet az olvasóknak, általában még annak se aki már huszonsok regényemet elolvasta. Vagy akár mindet. Mondom igazi VÉRPROFI vagyok e sablonos jellemek variálásában. Aztán meg úgyse csak a jellemek számítanak az olvasásélményben hanem a cselekmény is, ami nálam is változatos. Ennek ellenére, ha a közönséges olvasóknak nem is szúr ez szemet, ÉN TUDOM, hogy a jellemek sablonosak, és egy „igazi irodalmár” is kiszúrja rögtön. Na, nem az első regény után, talán nem is a második vagy harmadik után, de az ötödik-hatodik művet is elolvasva már erősen gyanakodna...

Ez azonban nem okvetlenül hiba. Számos olvasómnak épp ez kell. Pár oldal után amit egy új regényemből elolvas, azonnal tudni fogja „ösztönösen”, mert ráérez, melyik szereplő melyik „archetípust” (azaz jellemsablont...) követi, s ezek után egész jól megjósolhatja maga is, adott helyzetben mi lesz annak a szereplőnek a reakciója. Nálam nem érhetik az Olvasót kellemetlen meglepetések.

Ettől azonban még a műveim nem unalmasak! Nyilván, aki a nagyon bonyolult jellemábrázolásra épülő mélylélektani és/vagy szentimentális regényeket szereti, annak nem az én műveim valók. Más olvasóknak azonban nagyonis megfelelnek a műveim, és igenis izgalmasak, mert izgalmat nemcsak a bonyolult jellemekben lehet nyerni/találni, hanem rengeteg más dologban is.