Nem is szabad begubózni, természetesnek kell elfogadni az állapotodat. Engem kiskoromtól mindig úgy neveltek, hogy ami van, az nem betegség, csak állapot. Javulni nem fog, rosszabb csak nagyon lassan lesz, és még azzal is együtt lehet élni. Bizonyos dolgoktól eltekintve én is teljesen hétköznapi életet élek.
Ha az ember frankón belegondol a közepébe, egyszer csak azt veszi észre, hogy rácsos ágyban fekszik, keze-lába kikötözve, és nyomják belé a nyugtatókat (gy.k.: pszihiátria). Na, ebből én nem kérek... :P
A legfőbb probléma szerintem még mindig az, hogy a külvilág a testi fogyatékosokat automatikusan szellemi nyomorékoknak is tekinti. Ezért kell nekünk sokszorosan bizonyítani, hogy igenis, képesek vagyunk majdnem ugyanazokra a dolgokra, mint amire egy "egészséges" ember képes.
Így van. Nekem a magasságom egy 2-3 éves gyerek szintjén van... Nincs mit ezen szégyellni/tagadni, ez tény. Az emberek a mai napig megnéznek az utcán. Például egyszer elektromos kerekesszékkel mentünk a Tescoba, mivel az utcai tolószéknek kilyukadt a gumija. Akkor tisztára úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és néztek is... Akiben szorult egy kis érzés, elkapta a fejét, de sajnos 20-ból 1...
Tulajdonképpen nincs okom panaszra (leszámítva, hogy most fáj a fülem egy kicsit :(), hiszen szüleim máig szeretnek, és harcolnak értem. Nem tekintenek fogyatékosnak. Ha arról van szó, engem is leszidnak. :P
Mondjuk nekem olyan szempontból szerencsém van, hogy (még?) nem szorulok kerekesszékre, vagy bármilyen segédeszközre, de ettől független nem könnyű az élet. És folyamatosan csodálkozok, hogy még mindig mily nagyon kevés segítség érkezik a sérült emberek felé a külvilág részéről. Gondolok itt elsősorban a hivatalok bejáratára, a közlekedés "furcsa" megoldásaira, stb. De hát aki benne él, az tisztában van azzal, miről is beszélek.
No, igen, a közlekedés... Az még egy külön sztori... :( Sokszor van úgy, hogy apának egy egyemberes ajtón kell bevinnie kocsival, feljáró luxus, mit tehet mást? Megkapja a kocsit alattam, és felcipel. Aztán meg "csodálkozunk", hogy alig bír felkelni a derékfájástól... :(
Az a fő probléma, hogy az állam nem igazán törődik velünk... Olyan dolgokat vesznek el, ami mankó az ember életében. Példa a teljesség igénye nélkül: gyógyszerek, pelenka, stb.
A másik az, hogy úgy kell viselkedni, mint aki nem vesz tudomást az állapotáról - ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a külvilág se vegye észre, ha az nem közvetlen szükséges. Ismertem olyan embert, aki visszaélt az állapotának kijáró toleranciával. Ez nagyon nem yó dolog, mert nem csak önmagának árt vele, de közvetve sorstársainak is.
Na, igen. Az ember mindent megtesz, hogy a körülményekhez képest jól érezze magát a bőrében. Amikor kicsi voltam (értsd: 4-12 éves), nagyon magamba voltam zuhanva. Állandóan azon nyavajogtam, hogy nekem miért így kellett megszületni? Ezzel nem csak magamat kínoztam, de a szüleimet is. Ez nem volt szándékos, egyszerűen nem tudtam megbékélni a gondolattal, hogy ilyen vagyok. Nem láttam a jövőt, nem tudtam, hogy egyáltalán merjek-e tervezni bármit is holnapra, vagy holnap már kórházban/gipszben leszek? Sz*r ügy, de itt vagyok, és ez a lényeg. Szüleim nagyon reálisak (voltak) velem. Nem áltatnak hiú reményekben, jobb, ha akkor perpillanat tudom meg az igazságot, minthogy csalódjak a vágyamban, csalódjak a szüleimben... Én nem szeretem, ha bárki is visszaél az állapotával. Ennek ellenére, azt azért elvárom, hogy tolerálják az állapotomat - nem kell körbecsókolni, de adják meg a tiszteletet, ahogy én megadom a másiknak - legyen kisgyerek, vagy idős néni. Hát ez lennék én. ;)
Charlos
-- gkaroly.folioklub.hu --
--- liveuhu.org ---