Nem is szabad begubózni, természetesnek kell elfogadni az állapotodat. Engem kiskoromtól mindig úgy neveltek, hogy ami van, az nem betegség, csak állapot. Javulni nem fog, rosszabb csak nagyon lassan lesz, és még azzal is együtt lehet élni. Bizonyos dolgoktól eltekintve én is teljesen hétköznapi életet élek.
A legfőbb probléma szerintem még mindig az, hogy a külvilág a testi fogyatékosokat automatikusan szellemi nyomorékoknak is tekinti. Ezért kell nekünk sokszorosan bizonyítani, hogy igenis, képesek vagyunk majdnem ugyanazokra a dolgokra, mint amire egy "egészséges" ember képes.
Mondjuk nekem olyan szempontból szerencsém van, hogy (még?) nem szorulok kerekesszékre, vagy bármilyen segédeszközre, de ettől független nem könnyű az élet. És folyamatosan csodálkozok, hogy még mindig mily nagyon kevés segítség érkezik a sérült emberek felé a külvilág részéről. Gondolok itt elsősorban a hivatalok bejáratára, a közlekedés "furcsa" megoldásaira, stb. De hát aki benne él, az tisztában van azzal, miről is beszélek.
A másik az, hogy úgy kell viselkedni, mint aki nem vesz tudomást az állapotáról - ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a külvilág se vegye észre, ha az nem közvetlen szükséges. Ismertem olyan embert, aki visszaélt az állapotának kijáró toleranciával. Ez nagyon nem yó dolog, mert nem csak önmagának árt vele, de közvetve sorstársainak is.