Az önrendelkezés arról szól, hogy ennek az országnak az igényeire, szokásaira vannak szabva dolgok. Igen, arról szól, hogy mákos bagelben ehetem a reggeli tojásos szendvicsemet, és nem kell erről lemondanom azért, mert azok az EU-s bürokraták, akik étrendjében sohasem szerepelt a mák, betiltanák az egész EU-ban, mert a mák az nyilván ópium, ami meg drog. Csak nem abban a részében ópium. Vagy arról szól, hogy akik megszokták és igénylik a sziesztát, azoknak lehet, s nem egységesítik a munkaidőt. Vagy akik megszokták, hogy este fél 10-kor sötétedik nyáron, azoknak nem lesz ebből este fél 9, szintén az egységesítés jegyében. Meg arról szól, hogy a miniszterelnök elmegy Kijevbe majd Moszkvába, s ha nyilván békét nem is tud csinálni, de jó kapcsolatokat alakít ki azzal a háborúzó féllel, amellyel az USA jóvoltából lehet, hamarosan nyílt háborúba keveredik a NATO, amelynek tagja vagyunk, s a jó kapcsolatnak lehet olyan hatása, hogy nem elsődleges célpont leszünk. Persze nyilván néhány NATO konvojt, parancsnoki állást és fegyverraktárat nálunk is kilőnek, de mondjuk nem mennek a civil lakosságra. Meg arról szól, hogy a törvényeink lehetnek mások, s ha nem akarjuk devalválni a házasság szentségét, s Isten akaratával cinikusan, nyíltan szembe menni, akkor ezt megtehetjük, s nem engedjük meg a homoszexuálisok egymás közötti házasságkötését. Az USA ereje nagy, de a Teremtőt nem becsülném alá.
Szóval nem azt mondtam, hogy a szuverenitás azonos a lemaradással, hanem azt, hogy az én világképemben a fejlődés az ugyan jó dolog, de lehet, hogy nincs az első tíz legfontosabb szempont között.