Hát, én mikor elkezdtem megint linux desktopozni egy hosszabb kihagyás után, akkor gnome lett, mert az volt a default, végül azért ment a levesbe, mert volt pár olyan dolog, amihez muszáj volt extensiont használni, mert kellett az életképes desktop élményhez (és itt nem kell nagyon elvadult dolgokra gondolni, csak pl használható multi monitor supportra), és azokból valamit minden egyes update eltört a francba, aztán kellett hegesztgetni. Aztán a nem tudom hanyadik után, mikor konkrétan valami azért nem ment, mert kurva fontos volt refaktroálni a globális app változót applicationre, vagy valami ilyesmi, akkor megint feldobtam egy kdet, hogy ott rohadjon meg. Abba nem kell semmit külön belevarázsolni, és bónuszként ha kb bárminél felmerül, hogy "mi a francér nem lehet ez inkább úgy, hogy", akkor megkeresem a settinget, beállítom, és jól van. Ugyanez gnomeban a biztos van rá valami extension az abandonwareség valamilyen fokán. És ez ugyan járulékos nyereség, a legtöbb megszokható volt, de azért összességében nekem jobb, hogy azt a pár dolgot, ami nekem nem áll alapból kézre, azt simán át tudom konfigolni. Cserébe mondjuk, főleg némelyik appnak a defaultjai botrányszarok tudnak lenni.