Átnézve a vonatkozó jogszabályt belátom, hogy technikailag igazad van (meg mindenkinek, aki emellett érvel).
Ennek ellenére továbbra is úgy érzem, hogy a gondolatmenetem helyes, és érzésem szerint a jogszabályi környezet rossz ebben a tekintetben (amit persze a hajamra kenhetek).
Ha a Proxima Centauri példánál maradunk: ha egy szolgáltató a Proxima Centaurinál szolgáltat, és a velem kötött szerződésben lehetővé teszi, hogy űrszondában indítsam a zsét, akkor tessék viselni ennek a következményeit - az átfutási időt, az esetleges megsemmisülést, stb. Nem szabad, hogy az én kockázatom legyen, hogy odaér-e időben (odaér-e egyáltalán), mert nincs ráhatásom. A szolgáltatónak van: ha neccesnek ítéli az ügyletet, vagy nem bírja kivárni a lét, akkor ki kell venni a szerződésből az űrszondás fizetést, nem pedig az ügyfélre terhelni a kockázatot.
Tisztában vagyok vele, hogy a banki utalásnál a "kockázat" akkor jelentős (vagy inkább akkor válik egyáltalán mérhetővé), ha valaki nagyon közel merészkedik a határidőhöz, és igazából elméleti corner case-ekről beszélünk, de az alapelv (akármennyire is jogszerű) nekem továbbra is bántja a csőrömet.
Hogy megválaszoljam a futáros példában a kérdést: ugyanezt az alapelvet alkalmazva természetesen adódik, hogy az ügyfél akkor fizetett, amikor a futárnak átadta a pénzt. Onnan tudniillik neki már nincs semmi ráhatása a dolgok alakulására. Nekem van: ha necces a futárszolgálattal való pénzküldés, legközelebb nem teszem be a szerződésbe. Ha úgy tetszik, a pénz futárnak átadásának pillanatától az ügyfél kötelezettsége véget ér (hangsúlyozom, hogy olyan esetről beszélek, amikor az ügyféllel előre megállapodtunk abban, hogy akár futárt is igénybe vehet. Vagy űrszondát.)
Ugyan nem túl fontos információ, de a napi gyakorlatban a kimenő számláimnál én ezt a gyakorlatot követem.