Váltottam SSD-re

Az utóbbi időkben ugyanakkor szállingózni kezdtek az olyan hírek, miszerint ezek az SSDk azért tudnak többet is. A hagyományos HDDkhez képest félelmetes írási és olvasási sebességük miatt előbb a szerverekbe, majd az árak esésével párhuzamosan az asztali számítógépekbe is egyre gyakrabban kerülnek beépítésre.
Néhány hete érkezett el az a pillanat, hogy az árak és specifikációk sajátos együttállása alapján úgy éreztem, asztali gépembe az operációs rendszert a hagyományos merevlemezről egy SSDre kell migrálnom. Első dolgom volt kiválasztani a megfelelő modellt. Eleinte az OCZ PCI-E foglalatba helyezhető tárolóival szemeztem, de igen hamar rá kellett jönnöm, hogy a gépem alaplapján már nincs szabad foglalat, ami tudná a 4x PCI-E sebességet. Maradtak hát a hagyományos SATA csatolós megoldások, s végül a választás egy Intel X25-V diskre esett. A kiválasztásnál szempont volt a sokat emlegetett TRIM, amin bizony sok más termék elhasalt.

Dobozból kibontva:

Megrendeltem hát a választottat, posta a komótos tempójában leszállította, s szerdán végre megérkezett. A formátum aprócska, de szerencsére mellékeltek a készülékhez egy beépítő keretet, melynek segítségével a szokásos méretű diszk helyekre is beépíthető az SSD. Sokat olvasgattam az SSDk és a Linux viszonyáról, hogy a marketing szövegnek megfelelően a „legtöbbet hozzam ki a termékből”, és a leghasznosabbnak az Arch Linux SSD beállítását magyarázó oldala bizonyult.

Íme a gép fontosabb adatai, amin a műtétet végrehajtottam:

alaplap: Asus P5Q
processzor: Intel(R) Core(TM)2 Duo CPU     E8400  @ 3.00GHz
RAM: 4GB 
videó: Vidia Corporation G96 [GeForce 9400 GT]
Hagyományos HDD: Western Digital Caviar Green 500Gb SATA Hard Drive
Operációs rendszer Fedora 13

Beszerelésre készen:

A migráláshoz beszereltem a lemezt, majd a gdisk programmal elvégeztem a particionálást. A fent linkelt oldal szerint a partíciók kialakításánál fontos, hogy a méretek a lemez erase block size (EBS) méretének egész számú többszörösei legyenek. Az idézett lap szerint a gdisk programmal egyszerűbb SSD kompatibilis partíciók létrehozása, mint a hagyományos fdiskkel. Én hittem nekik, ezért használtam a gdisket. Az egész lemezt mint root partíció (37,3 GiB) került kialakításra:

Number  Start (sector)    End (sector)  Size       Code  Name
   1            2048        78165326   37.3 GiB    0700  Linux/Windows data

Ismét csak az ajánlásoknak megfelelően ext4 fájlrendszer került a lemezre:

mkfs.ext4 /dev/sdb1

Elsőnek a nyers erőt hasonlítottam össze a gépben lévő WD Caviar Green és az új SSD között:

# hdparm -tT /dev/sda # WD HDD

/dev/sda:
 Timing cached reads:   12042 MB in  2.00 seconds = 6036.06 MB/sec
 Timing buffered disk reads:  270 MB in  3.01 seconds =  89.77 MB/sec

# hdparm -tT /dev/sdb # Intel SSD

/dev/sdb:
 Timing cached reads:   12324 MB in  1.99 seconds = 6177.60 MB/sec
 Timing buffered disk reads:  800 MB in  3.00 seconds = 266.46 MB/sec

Ez eddig meggyőzőnek tűnt, következett hát a rendszer migrálása. Előkerestem egy LiveCD-t, ami már támogatja az ext4 fájlrendszert, végül egy Fedora 12 LiveCD került elő az egyik doboz aljáról. Gyors boot, aztán a régi root meg a leendő mountolása egy átmeneti könyvtárba, és már másolódtak is a fájlok:

mount /dev/sda2 /mnt/root
mount /dev/sdb1 /mnt/ssd
cp -RP /mnt/root/* /mnt/ssd/

A másolás után természetesen átírtam a másolt rendszeren az fstabot, lényegében ezt a sort kreáltam:

UUID=27d6157a-d869-42a2-a9b7-b63d86482e6f /  ext4     defaults,noatime,discard  0 1

Ezzel az ajánlásoknak megfelelően ott a noatime flag az írások számának csökkentésére, illetve a discard a TRIM funkció kihasználásához.

Ha már amúgy is az fstabban matattam, átraktam a /tmp könyvtárat a memóriába, szintén sebességnövelés gyanánt:

cat >> /mnt/ssd/etc/fstab
none    /tmp    tmpfs   nodev,nosuid,noatime,size=1000M,mode=1777 0 0

Sok helyen erősen javasolják, hogy az SSDkre használjunk nop vagy deadline I/O schedulert. Máshol azt is mondogatják, hogy az újabb kernelekben a cfq scheduler már olyan okos, hogy észreveszi, hogy SSDvel van dolga, és ennek megfelelően működik. Abban minden forrásom egyetértett, hogy hagyományos merevlemezhez erősen ajánlott a cfq ütemező. Miután a gépemben a boot, a home és a data partíciók maradnak a régi merevlemezen, a swapról nem is beszélve, ezért számomra nem járható út a kernel paraméteres megoldás, mert az az összes merevlemezre egyforma ütemezőt állít be. Ehelyett az rc.local init scriptbe raktam be egy sort, ami csak az SSDre állítja be a deadline schedulert.:

echo deadline > /sys/block/sdb/queue/scheduler

Hogy miért pont azt, és nem a noatimeot? Hasraütés szerűen választottam, miután nem teljesen világos melyik a jobb esetemben.

Eztán már csak a grub.conf fájlt kellet átírni, hogy a bootoláskor az SSD-t használja root partíciónak. (A boot maradt a régi HDDn, így az MBR miatt nem kellett aggódnom.) Egy gyors reboot után már élvezhettem is az új disk áldásait.

És akkor néhány mérési eredmény rendszerindításról, grafikus környezetek betöltődéséről, cammogósabb programok indulásáról. Indulási idők másodpercben:

		Root HDDn	Root SSDn
boot 		59,38 		19,6
kde 		16,65 		12,00
gnome 	        8,97 		3,28
firefox 	6,69  		0,83
oowriter 	3,91 		1,5

(Az 5 másodpercnél rövidebb időkben erősen jelen van a késő esti álmos reflexeim késlekedése.)

Ezek az adatok eléggé meggyőzőek, és érzésre is nagyon fürge lett a rendszer, sokkal gyorsabb, mint amire számítottam. Konklúzióm saját célra: a jövőben az asztali gépeinkbe otthon és a munkahelyemen SSDt fogok építeni rendszerlemezként.

Aki nem hiszi, nézzen bele ebbe a videóba, ahol megmutatom a bootoláskor látható különbséget.