Én kérek elnézést

:-) Na igen...

Jogos.

10 dícséret 1 szemrehányáshoz. Így lesz 50-50 % az arány.

Igen, valóban, kérdezni is meg kell tanulni. Bár egy kicsit hadd legyek kukacoskodó: ilyen alapon sose jut el a hozzászólás indítványozásához, hiszen mindent meg lehet találni az interneten, ha az ember kellő akarattal, figyelemmel és kitartóan keresi. És ki mondja meg, hol a határ, amikor már postolhat az illető? Mindenkire rá lehet húzni a nézd-meg-jobban jelzőt.

Azon gondolkodtam magamban, egy ideális esetben hogyan is működne egy ilyen fórum. Előre mondom, nem azt szeretném, hogy így működjön, csak gondolat-kísérlet következik.

1. eset, amikor HUtóPia, mint tisztán szakmai fórum működik a fenti elveket betartva. Ifjoncok fülelnek, olvasnak, keresnek. De ha az öregek mindent megtalálnak, az újoncok meg nem merik megkérdezni, hogy hol találjuk, akkor már csak a dokumentálatlan esetek maradnak, a felfedezni valók, ami a mogulok privilégiuma. Frankó szakmai adatbánya keletkezik. Igazi kincsestár. De egy kicsit belterjes.

2. eset, amikor HUtóPia szabályai szerint a felhasználó kérdez. Ha nem a fentiek szerint kérdez (tehát nem ír konkrétumokat), szépen megkérik, illetve – amit mindig is hiányoltam, és érzésem szerint itt lehet a lényeg – megtanítják jól kérdezni. A tanítóbácsik türelemmel fegyelmezik a csintalan kiscsikókat, akikből idővel igazi szakembernemzedék nő ki. Ha pedig a fentiek szerint kérdez, kap pár kulcsszót

Biztos van több forgatókönyv is, én csak kettőt vázoltam.

Az a tapasztalatom, hogy ez tőlünk nyugatabbra másként megy. Ott igazán vagy az egyik (titánok találkoznak) típusú, vagy a másik mentalitás (mindenkin szívesen segítenek) dívik. Nem találkoztam ilyen hosszú piszmogásokkal az apróságokon, mint felénk. Ott inkább mintha hitviták lennének. Vagy csak épp ilyen fórumokon fordultam volna meg?

Egy példával kezdem, hogy érthető legyen az ideálom.

Szülőként elég nehéz megtanulni az „elengedni, mégis ott lenni” párost. Főként az elengedni nehéz. Látni, hogy a gyermekeid másként csinálják, és tudod, hogy az rossz. Nehéz szülőként megállni, hogy ne avatkozz bele – sokan nem is tudják megállni, innen a magyar anyós-kultúra –, ha a nyilvánvalóan jó példát nem követik. Lustának tűnnek, pimasznak, hovatovább hálátlannak.

Ugyanez a másik oldalról is elég bosszantó, hiszen állandóan a nyakadon vannak, semmi sem jó, amit csinálsz és mindenbe beleavatkoznak. Megcsinálják a dolgokat helyetted, és azt hiszik, egy kis segítség után jogot formálhatnak a beleavatkozásra is.

A generációs ellentétek a világ változásával kumulálódnak. Ma már nem tudnak olvasni, nem szoktak olvasni, nem is akarnak olvasni, mert a társadalmunk – és bizony így a HUP is sokszor – azt sugallja, mindent az öledbe kapsz. Hozzá vannak szokva, és tényleg. A Google-val, az internettel nem mindent az ölükbe kapnak? Aki beletanul az informatikai angolba és konyítani kezd a számítástechnikához, nem mindent megtehet a gépével? A mai tizenévesek már egy kenyérpirítóra is linuxot tudnak rakni, ami bluetooth-on képes szinkronizálni az Androidos telefon címjegyzékét. És ehhez csak kellő mennyiségű szabadidő szükséges. (Ha nekem is lenne annyi a család és a munka mellet, ami persze édes teher, biztosan óriási fejlődésen mennék át egyetlen év alatt. De este 11-től 02-ig édeskevés.)

Hogy "had kérdezzen a gyerek, hisz úgy tanul"? Pontosítanám saját magam. Haladni kell a korral, mert a mai kor ilyen. Meg kell tanulni ebből építkezni és észrevétlenül terelgetni. A szülő ne beleavatkozzon. Csak legyen ott, amikor szükség van rá. Hálás gyermeket kap ajándékul, aki még példaképül is választja. Talán még olvasni is megszeret az a kölök! – Ez az én mottóm.