Megnéztem Benjamin Button különös életét

Jól gondoltam. Nem tudta a férjem hogy egy közel 3 órásra filmre csábított el. Közvetlenül a film előtt árultam csak el neki, no meg némi huncutsággal megszekáltam hogy lehet hogy nikotintapaszt hoznia kellett volna, hogy kibírja végig a filmet.

Megnéztük a filmet. A 3 órából körülbelül 2,5 órán keresztül folytak a könnyeim. Először csak folyt aztán kicsit szipogtam majd papírzsebkendő orrtörlés, könnyfolyás, szipogás, orrtörlés.. ez így ment végig.
Engem roppantul megérintett a film. Persze lehet hogy azért mert pont „középen” helyezkedem el. Nincs túl távol a fiatalság és túl messze az öregség sem. Valahogy nagyon megrázott. A mozitól hazafelé az út 1 óra. Hazafelé is csak folytak a könnyeim, éjszaka vagy háromszor felébredtem arra hogy sírok és reggel is úgy ébredtem.
Úgy éreztem hogy a film minden mondata örök igazságokat mond ki, olyanokat amik fontosak számomra.
Talán ott törött el igazán a „mécses” amikor a nyugdíjas házban vágta a haját Benjaminnak az egyik idős hölgy. Közben pedig azt mondta neki, hogy el kell veszítenünk az életben embereket hogy megtudjuk mennyire fontosak voltak nekünk.
Aranyos jelenet volt amikor tanította Elizabeth Abbott kaviárt enni majd vodkát inni. Egymást motiválták szerelmükön keresztül még végül is 68 évesen átúszta Elizabet a La manche csatornát ami vágya volt.
Tetszett ahogy Benjamin szeretett. Nem azzal a hollywoodi lánggal, hévvel, hanem úgy igazán belülről és távolságból. Mégis nagyon.