Volt egyszer a tenger mélységes mélyében egy halacska; igen derék családból származott, a nevére már nem emlékszem, talán a tudósok megmondják. Ennek a kis halnak ezernyolcszáz testvére volt, egyforma idős valamennyi. Nem ismerték se apjukat, se anyjukat, ahogy a világra jöttek, mindjárt maguknak kellett megkeresni a kenyerüket. Úszkáltak hát a mindennapi betevő falat után, s ez inkább mulatságos volt, mint fáradságos. Annyi vizet ihattak, amennyi jólesett, övék volt az egész tengeri világ, ennivaló került itt is, ott is; ki-ki úgy élt, ahogy a kedve tartotta, ki-ki a maga útjait járta.
A napfény átsütött a tiszta vízen, levilágolt a tenger mélyére, a vízi birodalomba, amelyet csodálatos lények népesítettek be; egyik-másik olyan roppant nagy volt, a szája olyan óriási kapu, hogy egyszerre benyelhette volna mind az ezernyolcszáz testvért. De azok nem féltek, mert még egyikük se járta meg.
A testvérek szorosan egymás mellett úsztak, mint a heringek, gondtalan csatangoltak, örültek az életnek, amikor egyszer csak rémítő loccsanással lezuhant közébük a tenger színéről egy hosszú-hosszú lény...