Ha én rózsa volnék - Bródy János (cover Alice)

Ez egy bonyolult dolog. De szívesen kifejtem, h mire gondolok. A klasszikus szerzők gyakran számmal jelölik a műveiket. Nos, ennek a szokásnak megvan az az előnye, hogy nem befolyásolja még a mű címének szövege sem a hallgatót. A zeneszerző a zenén át akar közölni, nem a címen keresztül. A cím csak zavaró tényező. (más kérdés, h azért a közönség gyakran ad nick nevet az egyes daraboknak).
A populáris műfaj ilyen értelemben egy nagy otrombaság, mert zeneileg igénytelen, a közönség híján van érzékenységnek, így ott le köll betűzni a mondandót és jó hangosan fülébe kiabálni, h megértse.

Hátrébb lépve: a művészet az általánosság és a konkrétum kontinuumán helyezkedik el. Ha egy művész közölni akar valamit, akkor az általánosságtól halad a konkrétum felé, de egy ponton megáll és átadja a művét a közönségnek, akik a saját interpretációjuknak megfelelően haladnak tovább a saját konkrétumaik felé. Amíg egy zeneszerző nem írja le az első hangot, addig van a legtöbb lehetőség. Utána minden egyes hanggal szűkül az értelmezési spektrum. Ha szöveget is ad hozzá, azzal is tovább szűkíti lehetőségeket. Ez egy érdekes dolog amúgy, mert az egyre több impulzus mindig csak szűkíti a lehetőségeket és sosem tágítja. Ha hozzáadok még ezt is, azt is, akkor nem több lesz, hanem kevesebb.

A műalkotás kulcsa az a pont ahol művész elengedi a művét és a befogadó átveszi, ez nem lehet túl konkrét, de elég konkrétnak kell lennie. Az igazi művész tudatosan v. ihletileg, de szándékkal hagyja benne a művében az értelmezési lehetőségeket.

A szavaknak is van ritmikájuk, dallamuk. Önmagukban zenét alkotnak. Nyilván előfeltétel a tökéletes kiejtés, amit egy külföldi nem fog tudni elsajátítani. Ahogy hallgattam ezt lányt, próbált ráérezni szavakban rejlő zenei lehetőségre, hangsúlyokra, hanglejtésre. De ez érthető okból nem megy könnyen.