Igen ez a káröröm a szomorú a dologban. Kicsit távolabbról indítva a ráközelítést a mostani érzéseimre: Kamasz koromban a TV-ben vetítgettek Stan és Pan filmeket. Betegre röhögtem magam rajtuk. Aztán sok év múlva újra adták az egyik filmet. Rosszul éreztem magam amikor láttam hogy min röhögtem anno. (Fejbe verik egymást, valakire ráesik egy zongora, stb.) Rájöttem hogy nem boldogít mások kínja, szerencsétlenkedése és szenvedése. Inkább segítenék a szerencsétlennek, vagy ha nem tudok akkor ne is lássam hogy mit csinál vagy mi történik vele. Ma az ilyen "helyzetkomikum" tipusú dolgokat nem tudom humorosan felfogni. Kinőttem belűlük. Ugyanígy a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" fajtájú gondolkodás szintén idegen tőlem. Talán nem is vagyok már egészen magyar? :-/