Miért nem írsz privit? Elküldöm a könyvet, elolvasod, benne van az az egész fejezet is a do-ról illetve o-ról. Rágódni csak azután érdemes, mert addig nem ismered az érvrendszeremet.
De amúgy megleptél, mert miét is kell ezen rágódni?! Te azt írtad, az ősnyelvben a határozott névelő az o-volt. Én is azt írom. Akkor mi a baj? Talán, hogy feltételeztem az o előtt egy do alakot is mint még ősibbet? Megnyugtatlak, a do létezése szerintem igen rövid ideig tartott. A létezése amúgy abból fakadt, hogy a határozott névelő mindig a mutató névmásból, főként a távolra mutatóból alakul ki.
De megkönnyítendő a dolgodat, idemásolom amit erről a könyvben írtam:
Volt-e az Ősnyelvben határozott névelő? Én arra gyanakszom hogy volt, legalábbis egy meglehetősen késői fejlettségi fokán. Később azonban sok nyelvből kikopott, mert nem okvetlenül szükséges nyelvtani eszköz. Például az orosz nyelvben sincs... Ellenben mert mégis nagyon hasznos eszköz, számos nyelvben melyből kikopott, később újra kialakult...
Annyi biztos, hogy a nyelvészek vizsgálódásai szerint a határozott névelő mindig a mutató névmásból alakul ki, méghozzá amennyiben ama névmásnak több alakja is van, a távolra mutató változatból. Ami logikus is. Értelmileg ugyanis a határozott névelő mindig arra a fogalomra utal, ami „már ismert”, mert kiderül a korábbi mondatokból, vagy a beszélgetőtársunk úgyis ismeri már valahonnan máshonnan. Na most az eddigiekből úgy tűnik, a távolra mutató névmás az Ősnyelvben az volt, hogy „du”. Amennyiben kialakult ebből határozott névelő, hát ehhez nagyon hasonló alakot kell keresnünk. Gyakorlatilag egyetlen szó jöhet csak számításba, s ez a „do”. Egyrészt mert a többi közeli hangalak már foglalt; másrészt, az „o” csak 1 „lépésben” tér el az „u”-tól. Számos nyelvben a határozott névelő olyan mássalhangzóval kezdődik, mely épp a „d” vagy „t” vagy „th”, gondoljunk csak az angol „the”-re vagy a német „der”-re.
Megfigyelhető a nyelvekben az a hajlam is, hogy egyikük-másikuk e szót leredukálja egyetlen magánhangzóra. Még a magyar nyelvben is ez történt: igaz hogy a magyar „a” NEM tekinthető ezen ősnyelvi „do” leszármazottjának, mert az „az” szó lerövidülése, s e lerövidülés nem is történt nagyon régen, csak úgy nagyjából az 1800-as években; mégis, a lerövidülés ténye tagadhatatlan. Úgy gondolom emiatt, bár a határozott névelő legősibb alakja az Ősnyelvben a „do” volt, ezt elég hamar elkezdték használni mindössze „o” alakban is, főleg, ha a megelőző szó eleve „d” hangra végződött. E gyors lerövidülés oka az elsősorban, hogy bár a határozott névelő nem okvetlenül szükséges egy nyelvbe, de HA a nyelv rendelkezik ezen eszközzel, AKKOR nagyon gyakori eleme a mondatoknak. Ami pedig gyakori, hajlamos az egyszerűsödésre, rövidülésre...
S most ami a mutató névmásról szól a könyvemben:
És hogy mondhatták azt a két szót, hogy „ez” illetve „az”? (az „az” alatt most a mutatónévmást értem, nem a határozott névelőt. Utóbbiról ugyanis itt olvashatsz: A határozott névelő).
Tippem erre a következő:
ez = di
az = du
Persze létezett biztos többesszámuk is:
ezek = dini
azok = dui vagy duni
Birtokos változataik is:
ezé = díj
azé = duj
ezeké = diníj
azoké = duíj vagy duníj
Amiatt ezek, mert megfigyelhető a nyelveknél, hogy a közelre mutató szó („ez”) szignifikáns gyakorisággal magas hangrendű magánhangzót tartalmaz (bár elismerem, nem kivétel nélkül) hasonlóképp meg a párja mély hangrendű magánhangzót. Továbbá, e mutatónévmások majdnem kivétel nélkül mind vagy „t”, vagy „d” hanggal kezdődnek, vagy legalábbis „c” vagy „cs” hanggal, de a „c” a „t” zárhang zárréshang-változata. A „cs” pedig simán tekinthető „t+s” kombinációnak ugyebár.
Igenám, de e szavak nem lehetnek „ti” és „tu”, mert azok már foglaltak. Marad tehát a „di” és „du” variáció. Ebből a „du” logikus is, mert ha az „u” jelenti hogy „túl”, általában véve a távolságra utal, akkor a távolra mutató névmás persze hogy e hangot kell tartalmazza! Az „i” is logikus ekkor, mert az „i” ugyanúgy felső nyelvállású magánhangzó mint az „u”. Emellett, ami „ez”, az „itt van”, ha meg „itt” van az kisebb távolságra van ugye, ha meg kisebb, akkor illik hozzá a „kicsiséget” kifejező „i” hang. Továbbá, az „i” ugye olyan „nőies” hang (lásd az előző fejezeteket), márpedig a nők is „itt” voltak akkoriban, mert nem létezik hogy egy férfi eltűrte volna hogy nője messzire kóboroljon a felügyelete nélkül, hiszen a nő volt a legértékesebb vagyontárgy... Továbbá, például az „ez” az angolban „this”, amiben a „th” egy a „d”-hez nagyon hasonló hang ugye.