( saabi | 2016. 12. 13., k – 07:56 )

Régebben olvastam egy novellát - sajnos a címére nem emlékszem - amiben a fiatalok mindent megkaptak, nem kellett dolgozniuk semmiért, élhették az életüket. Egy ideig. Utána jött az a rész, hogy meg kell fizetni a korábbi életért és ekkor kezdtek el dolgozni. A főszereplő úgy gondolta, hogy jó kitol a rendszerrel és amikor lejár a buliszakasza az életének, öngyilkos lesz és jól nem kell dolgoznia.
Nem nyert, az agyát megmentették és beszerelték egy űrszondába, ahol az elkövetkező négyszáz évet a szondába épített átjátszóállomás felügyeletével kell töltenie.
Érdekes kérdés, hogy milyen jogai, lehetőségei vannak egy testen kívüli személynek? (nevezhetjük léleknek is, ha ez valakinek komfortosabb) A digitalizálás másolat, vagy közben megsemmisül-e az eredeti? (ugyanezt a kérdést fontolgatták egy regényben - ennek sem emlékszem a címére - ahol az utazást oldották meg oly módon, hogy lemásolták az ember anyagszerkezetét, majd azt elküldték a célállomásra. Amikor onnan visszajött az igazolás, hogy az átvitel sikeres és felépült az új test, megölték az eredetit, hogy ne legyen senkiből kettő. A konfliktust a visszaigazolás elmaradása okozta, illetve az utazásra elaltatott személy felébredése, aki nyilván baromira nem kívánt meghalni.)
De kérdéses az is, hogy egy digitalizált személyiségnek milyen jogokra van egyáltalán szüksége? A ma ismert emberi jogok jelentős része a biológiai test igényeiből adódik. Egy digitalizált személyiségnek teljesen más igényei lehetnek, mint egy élő testbe zárt szellemnek. Egyáltalán, mi az, amit át kellene vinni digitális tárolásra? Az ösztönök egy jó része felesleges test nélkül.

Ave, Saabi.