Az efficiency core-ok mire jók?

"CISC" a RISC-en.

Ironikusan leginkabb x64/x86 emulaciora. :)

"Nagyobb szám jobb" marketing.

Persze mondhatod, hogy amennyiben az os annyira intelligens üresjárati fogyasztás még jobb lehetne.

van olyan benchmark, ahol a tobb maggal nagyobb pontszamot lehet elerni.

Energiamegtakarítás, zöld mosoly az arcon. Desktopon ennyi az értelme, de aszatli gépet inkább vertikálisan skáláznak, több mag, magonként nagyobb teljesitmény. Ilyen háttérfolyamatokhoz jó, frissités, virusirtás. Lassab az E mag de még így is energiatakarékosabb.  Nincs is csak E magos, csak  hibrid E+P asztali.
Xeonoknál más a helyzet. Futtatsz mondjuk kubernetesben 10 podot, de valamiért kell a teljesitmény és még elinditasz ugyanabból  a podból 25 -öt, majd még 30 -at . Itt  horizontálisan skálázhatsz , van 144 magod, mind E mag, P mag nincs.

https://www.cpubenchmark.net/cpu.php?cpu=Intel+Xeon+6780E&id=6907
Duálnál ez már 288 mag, vagyis jól skálázható podokhoz, konténerekhez. 

Hagyományos szervereknél, téglagyár hagyományos  ERP rendszeréhez szintén nen érdemes az E magos xeon. 

Nincs ilyen ökölszabály, hogy 10 kismag 2 nagymagnak felel meg. Architektúra és generáció függvénye. A valóságban tényleg működik, sok kismag tényleg felér a nagy magokkal teljesítménnyel benchmarkokban, és jól tartja magát egy több nagymagos procihoz képest is. Pl. egy N100, N150, N300, újabb Core3 (néhai i3 átnevezve) procikban sokszor csak E core van, és mégis verik a korábbi nagymagos procikat. Így szarnak nem mondanám a koncepciót, valóban működik, hoz megfelelő teljesítménynövekedést.

Ennek ellenére én se szeretem a heterogén magos procikat, OS oldaláról megbonyolítja az ütemezést, ami már enélkül is elég bonyolult a közös L3 cache-en osztozás, logikai szálazás, meg a NUMA figyelembevétele miatt. Úgy néz ki, hogy ez mégis egy trend, máshogy nem tudják már a magok számát növelni, csak ha egy magot egyszerűsítenek kismaggá.

Saját méréseim azt mutatják, hogy 10 E-mag kb. 2 P-maggal ér föl, és nem nagyon értem, hogy desktop prociba miért éri meg inkább 10 E-magot tenni, mint 2 P-magot.

Totálisan nem értek a CPU architektúrális felépítéséhez, de szerintem rossz irányból közelíted meg a dolgot, amikor az E magokat összeméred a P magokkal. Másra vannak. Ha bármi olyan dolog előkerül, amihez számítási teljesítmény kell, akkor a P magok játszanak, és ne akarj 10 E maggal versenyezni 2 P maggal.

Egy tipikus modern rendszeren többszáz processz fut egyszerre, amiknek a zöme alig kér CPU-t, viszont az ütemező szempontjából az nagyon nem mindegy, hogy egy CPU magon 200 processz osztozik, vagy csak 20. Feltételezem, hogy mindenféle késleltetések egészen másképp alakulnak, és a feldolgozás parallelizációjának is sokkal jobb a több mag. Én is azt feltételezem, hogy ha csak a nettó előállítási költségről lenne szó, valószínűleg olcsóbb lenne a gyártónak is 2 P magot legyártani, mint 10 E magot, talán a felhasznált wafer mérete miatt is.

Cinebench-ben jól mutat, azt meg gyakran használják a tesztelők mérőszámnak.

Az egy jól párhuzamosítható feladat, tehát ha van sok, de kicsi, keveset fogyasztó magod, akkor jobb lesz a végeredmény.

Azt tudom elkepzelni, hogy a fo applikacio futtatasahoz akkor context switch nelkul megoldhato az osszes P mag allokalasa, az E magokon osztozhatnak a hatterbeli taskok/app-ek.

Ennek lenne ertelme, de persze kell hozza kernel scheduler support is, az meg -amennyire hallottam- erosen nem szokott jonni ilyen specialisan helyzetekre... Bar ahogy irod, az ARM miatt lehet, mar van benne.

Amit leírok, az inkább az AMD-féle Zen "c" magokra igaz, az Intel szerintem túllőtt a célon az E magokkal (legalábbis desktopra biztosan).

Ahogy egyre több magot terhelsz le, nő a fogyasztás, így az elérhető maximális órajel egyre lejjebb megy, hogy a teljes "package" fogyasztási keretbe beleférjen. Vagyis nem lineárisan skálázódik a teljesítmény (és most nem a szoftveres részére gondolok), mert az összes mag órajele megy egyre lejjebb és lejjebb. 

Egy bizonyos szint után az újabb mag leterhelésével már annyira alacsonyra le kell vinnie az órajelet az összes "nagy" magon, hogy jobban jársz egy kisebb teljesítményű maggal:
- Egyrészt a kis mag a közös fogyasztási keretből kevesebbet vesz el, tehát a már leterhelt nagy magok órajelét kevésbé csökkenti tovább. 
- Másrészt ebből a kevés fogyasztási részesedésből a kis mag azért több számítási teljesítményt hoz ki, mint amit egy nagy mag tudna ugyanennyiből.
- Harmadrészt a kis magok általában alacsonyabb maximális órajellel rendelkeznek, viszont mire sorra kerülnek az ütemezésben (az összes nagy magnak már van kiosztott feladata), addigra a nagy magok órajele is lemegy annyira, amit a kis magok tudnak. Például felesleges 16 darab magot legyártani úgy hogy mindegyik tudjon 6 GHz-et, ha a fogyasztási keretbe csak 1 mag 6 GHz-en járatása fér bele és mondjuk 8 leterhelt magnál már csak 3,5 GHz-en tudnak menni. Akkor a 9.-16. magokat bőven elég max 3,5GHz-es órajelre tervezni.

Mindez persze feltételezi, hogy a "kis" mag funkcionálisan teljesen ekvivalens a "nagy" maggal, csak a maximális órajele alacsonyabb, valamint kevesebb cache van benne. Ez nagyjából az AMD-féle megoldásra igaz, a kis "c" magok logikailag teljes értékű Zen magok, csak az alacsonyabb cél-órajel miatt kevesebb és kisebb tranzisztorokkal (igen, nagyon nagy órajel eléréséhez van olyan, hogy több tranzisztor kell ugyanannak a logikának a megvalósításához). Cserébe itt a "c" mag területre csak ~50-60%-a a nagy Zen magnak.

Az Intel egy teljesen másik fejlesztési irányból indulva (a régi Atom processzorok design-ját továbbfejlesztve) csinálta az E magokat, amik ugyan sokkal kisebbek, kb 25%-a P magnak és sokkal kevesebbet is fogyaszt, viszont utasításkészlet szempontból sincsenek egy szinten. Emiatt a P magokból is ki kellett herélni az AVX512-t, mert (surprise-surprise) az alkalmazások nem tudják lekezelni, hogy néha AVX512-t tudó magon futnak, de menetközben bármikor átütemeződhetnek AVX512-nékülire és viszont. Szóval ezért gondolom, hogy az Intel egy picit "túltolta" és óvatosabban kellett volna ezt bevezetniük.