Az iróniáról

Itt kevesen tudják rólam, de én alapvetően egy vicces srác vagyok. Szóviccekkel, dad joke-okkal, helyzetkomikummal és egyéb viccműfajokkal is dolgozom. Rengeteget tanultam annak idején a mindenféle Füles speciális mellékletként megjelenő vicckönyvekből, különböző humoristáktól és egyéb vicces emberektől. Értem és szeretem is a humort, jellemzően nem szoktam megsértődni dolgokon amikről egyértelműen látszik, hogy nem arra szánták, hogy az ember megsértődjön rajta. Van 1-2 téma, amivel nem szeretem ha viccelnek, ezt az ismerőseimnek meg is szoktam mondani, hogy ezeket nem viselem jól, és ennyi. Egy szóval: értem mi a vicc, értem is a viccet, művelem is.

Viszont, az nem vicces, hogy befingasz egy büdöset a szobába ami tele van random emberekkel, majd nevetsz rajta. Ezt onnan lehet tudni, hogy a többiek nem nevetnek, hanem befogják az orrukat, esetleg büdös parasztnak neveznek. És igazuk van: egy büdös paraszt vagy. Mert a befingás csak akkor vicces, ha olyan emberekkel vagy egy szobában, akikről tudod, hogy nevetnek a fingáson, vagy ha felépíted előtte a poént, és a poén csattanója a fingás. De még akkor sem illik büdöset fingani, mert míg a vicc poénja elszáll a levegőben, a fingszag sajnos nem ilyen fürge, az velünk marad jóval ezután is.

A mikroblog - mint a Twitter, Mastodon, BlueSky, Threads, stb - egy speciális vállfaja az írásnak (bármilyen írásnak), ahol adott karaktermennyiségben át kell adnod a mondanivalódat. Esetleg 1-2-3 posztba széttörve, de egy 200 posztos regényt senki nem fog ezeken a platformokon végigolvasni. És még ilyenkor is meg kell pitchelned az első posztban azt, amit előadsz - aminek, emlékeztetőül: limitált a karakterszáma.

Nekem szerencsém van, mert kvázi természetes tehetségem van ahhoz, hogy ilyen szűk keretek között is összehozzak valami vicceset, ráadásul a választott műfajaim is alkalmasak arra, hogy rövid, tömör, velős csattanókat írkáljak. Nem vagyok egy humorista, színpadon valószínűleg masszívan elvéreznék, még a választott közegemben is sokszor van, hogy nem ülnek a poénok.

Viszont valamire képes vagyok, amire láthatóan sokan nem: ha valaki megbántódik egy viccemen, akkor elnézést kérek és legalábbis átgondolom, hogy hibáztam-e. Akkor is, ha az adott ember véleménye amúgy nem számít nekem, ezek a visszajelzések ettől függetlenül segítenek jelezni, hogy ideje egy valóság-ellenőrzésnek. Amiből lehet, hogy nem jön ki semmi, lehet, hogy igen, de az ellenőrzést mindig elvégzem, részben mert megvan pár perc alatt, részben mert a legrosszabb ami történhet, hogy tanulok belőle.

És még valami: én impulzív, de őszinte emberke vagyok. Vagy egyértelműen bántó éllel írok valamit, és akkor ott abban a pillanatban ez is a célom, vagy nem. De olyat nem szoktam, hogy valakibe beleállítom a konyhai húsbárdot, majd megveregetem a vállát, hogy "öregem, mekkora vicc volt már ez xD". Azért nem szoktam ilyet, mert hazudnék magamnak és neki is. Hiszen én akkor ott tényleg komolyan bele akartam vágni azt a bárdot az illető hátába, még ha utólag meg is bántam.

Visszatérve a mikroblogokhoz. A mikroblognak van egy szabálya: az emojik az írás részei, segítenek központozni, hangulatot átadni. Mindazt, amire a 2-300 karakteres limit miatt másképp nem volnál képes. Van olyan vállfaja is ennek a műfajnak, amikor az emojik maga a tartalom, de most ne keverjük ezt ide. A lényeg: lehet, és kell is használni emojikat a tartalom egyértelműsítése végett. Aztán az egy másik kérdés, hogy emberek ennek mennyire vannak tudatában, mennyire képesek ezt a dolgot helyesen használni - de hát rengeteg olyan embernek van jogosítványa is, akik nincsenek tudatában annak, hogy az a jónéhány mázsás gép azért rosszul használva igencsak veszélyes dolgokra képes.

Ha kétértelműen fogalmazok, és felmerül bennem, hogy esetleg ezt félre fogják érteni (bár, ehhez el kell jutni addig intelligenciában, hogy ez felmerüljön bennünk), akkor emojikkal lehet az egyik értelem irányába billenteni a dolgokat. Sőt, akár meg is lehet változtatni a poszt értelmét emojikkal egy bizonyos pontig. Azonban fontos, hogy egy emoji max néhány szóval ér fel, azaz csak annyi változást tud elérni a mondandódon, mint néhány szó (ami esetleg a karakter limit miatt már nem férne bele a posztba). Ha a posztom témája, szövegezése olyan, hogy azon 2-3 szó nem változtatna érdemben, akkor jó eséllyel az emojik sem fognak.

A lényeg: önkritika, önreflexió, és folyamatos önellenőrzés. Nincs olyan, hogy "én márpedig sosem hibázok", vagy "én nem vagyok hülye". Mindig van olyan szituáció, amikor a legokosabb, legfelkészültebb ember is hülyévé válik, és ezzel semmi gond nincs, amíg ezt képesek vagyunk beismerni. Ettől nem leszünk kevesebbek. (Attól mondjuk igen, ha folyamatosan csak ilyen szituációkba kerülünk, de remélhetőleg ezt egy ponton felismerjük, és javítjuk).