Szigeten kezembe nyomtak egy ujsagot, egy bizonyos Roham magazin kulonkiadast . Volt benne jobb, rosszabb iras, osszesegeben nem rossz. Viszont az egyiken betgre rohogtem magam es mert annyira tetszik, ide masolom.
Slendri Janos: A naplo
A minap találtam egy mobiltelefont. A belvárosban, a Petôfi (miért nem Kossuth?) utca és Széchenyi (miért nem Szent István?) tér találkozásánál, az újságosbódé mellett hevert a kövön. Rögtön fölvettem onnan a hozzá tartozó, rózsaszín alapon fehér playboy nyúl mintás zsinórnál fogva. A markomba vettem a készüléket, és felnyitottam a képernyôjét. A háttérképrôl egy olyan természetellenesen szoláriumbarna, agyonsminkelt, láthatóan festett fekete hajú lány és a vele ölelkezô ugyancsak télen barnult, tagbaszakadt, tetovált nyakú, kopasz, buszarcú melák vigyorgott rám bárgyún. Mivel már a telefon megpillantásakor megfogant bennem a gondolat, hogy azt mihamarabb vissza fogom szolgáltatni jogos, szerencsétlenül járt tulajdonosának, rögtön a híváslistára váltottam, és azon belül is, mivel a zsinór színébôl és mintájából már használója nemére is jó eséllyel következtethettem, a legtöbbször szereplô férfinévre kerestem, úgy gondoltam, csakis ô lehet a képen látható hegyomlás. Az utolsó öt kimenô hívásból háromszor Bélus szerepelt a listán, két ízben pedig egy másik szám tulajdonosa, bizonyos Végh Béla. Elôször Bélust hívtam, egyrészt mert többször szerepelt a hívottak között, és a becézô név is arról gyôzött meg, hogy ôt célszerubb keresnem. Hagytam, hogy hosszan kicsöngjön, de a Bélus mégsem vette fel. Rögtön utána Végh Bélát tárcsáztam. Ez
esetben már csak három búgást kellett megvárnom, mire az ember, anélkül, hogy megvárná, míg beleszólok a telefonba, ordítani kezdett a vonal túloldalán: