Előre vaknyugatnak – társadalomkritika a kutyák szemüvegén át

Még egy hét, ha valakit érdekel.

Ízelítő az élőszavas előadás első részéből. (Ezért nem teljesen kidogozott szöveg!)

"Egy hazugság már félig körbejárta a világot, miközben az igazság még csak a cipőjét húzza." - Mark Twain

Az információra éhes laikusok bélpoklosként mindent felfalnak és aztán készpénznek vesznek, … ami tetszik nekik!! Ki ér rá éppen ezt az éhséget gátlástalanul kielégíteni? Az infó-spekulatív kutyás, a puszta információ tarháló és újratermelő dilettáns. Vakok között a félszemű a király.

Egy kis infó innen, egy kis infó onnan, valamennyi az internetről, valamennyi könyvekből, valamennyi igazi kutyásoktól, csak érdekes, de legalább szórakoztató legyen. Gyors mixben összekutyulja, egy kis spekulációval fűszerezi, és már tálalja is ügyesen felcímkézve.

Környezetszennyezés mellé tudatszennyezés. A kutyás témájú internetes szemét mindent eláraszt, mint műanyag a tengereket. A laikus - hadd éljek erős és paradox hasonlat párral: egyszerre fullad bele és hal, mint sós víztől, szomjan tőle. A kevés valóban tanulni vágyó végletesen félrevezetődik, vagy teljesen kedvét veszti.

Egy másik vonatkozást egy másik közkeletű hasonlattal szemléltetve: a laikus a saját növekvő, de egyre ritkuló levegőjű vélemény buborékjába reked benne. A keresőmotorok segítségét akár tudatosan, de többnyire tudattalanul igénybe véve, a rázúduló infóból válogat egyre kényesebben, saját személyisége, életfelfogása, érzékenységei, előítéletei, rejtett és nyílt elvárásai, indoktrinációja szerint, és csak a számára megfelelőeket építi be. Így végül maga is csak spekulál, mint kútfője, négyzetre emelve így a spekulációt, teret biztosítva a vegytiszta önkénynek és kapitális ostobaságoknak. És mivel civilizációnk egyik lényeges eleme, hogy a kellemetlen gyakorlati visszacsatolásokat annyi ideig segíti késleltetni amig csak lehet, ördögi összjáték alakul ki, és a vélemény buborékok egyre csak nőnek.

Aki csak a személyiségét, a hozzá tartozó világképet akarja óvni vagy érvényesíteni az egyre sterilebb urbánus és már eleve steril virtuális térben, az elszokik azoktól az elkerülhetetlen sérülésektől, amit a hús vér valóság okoz újra és újra. Így tenyésztődnek ki és tenyészhetnek olyan hiperérzékeny személyiségek, akiknek nemhogy rendesen, hevesen, szenvedélyesen, a kufárokat a templomból kötéllel kiverő Jézusi dühvel, de még finomkodva, maszatolva, kertelve sem lehet már ellentmondani anélkül, hogy vérig ne sértődnének.

Amikor jönne a cáfolat, a kellemetlen igazság, akkor már nem tárgyszerűen a dolog maga kérdőjelződig meg, hanem az egész személyiség. És ez tűrhetetlen!! Már rég nem az a legfontosabb nekik, hogy esetleg tényleg tévedtek, hanem hogy meg lettek sértve. Az igazság, a valóság már nem érdekes, harmadrangú követelmény. Csak az fontos, hogy kímélve legyenek. PC őrület. Az érzelem mindent felülíró, vakon támolygó beteges érzékenységbe és érzelgősségbe torzul, ahelyett, hogy kéz a kézben járna a józan értelemmel. Az értelem már csak puszta eszköze a törékeny személyiség védelmének, ami, ha eszközként nem válik be éppen, félre is lehet dobni. A hangulatkeltés, a csúsztatás, az elhallgatás és egyéb manipulatív eszközök jobbak.

„A tudás mindig fölény.” – Martin Heidegger

Aki alaposan megfigyeli a dolgokat, és még tisztességesen megpróbál utána is gondolni annak, amit megfigyelt, ami azt jelenti az én értelmezésemben, hogy igyekszik szervesen integrálni a különböző megfigyelt dolgokat, az előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni: sok kifejezetten kellemetlen tény és igazság is van az életben. Sőt: nagyjából annyi kellemetlen tény és igazság van az életben, mint amennyi kellemes. Így van ez egyensúlyban, ez az érem két oldala. És a tisztesség úgy kívánja, hogy a kellemetlenebbekkel alaposabban foglalkozzunk, mint a kellemesekkel, mert hiszen az utóbbiakkal érthető módon elfogultak vagyunk. Ehhez egyfajta mazochizmus kell, kegyetlenség, de legalábbis kíméletlenség először önmagaddal szemben, és egyúttal a közösségeddel, környezeteddel szemben, amit ez a közösség és környezet érthető önvédelemből oly szívesen értelmez szadizmusnak, de legalábbis arroganciának, pökhendiségnek, önteltségnek, fölényeskedésnek, agresszivitásnak, szociopátiának. Lásd Semmelweis életét. (De nem a legutóbbi tömeg filmet róla!)

[Átvezetés az állatvédős részhez:]

50-60 évvel ezelőtt attól tartottak a harmadvonalbéli filozófusok, hogy egy hatalomnak sikerül majd a szegény embert tökéletesen manipulálnia. Ma azt látjuk, hogy a szegény ember nagyon is akarja, hogy manipulálják, annyira, hogy még alaposan be is segít. Ahogy régebben erőszakkal, korbáccsal, fegyverrel, rabszolga és jobbágy törvények szankcióival, büntetéseivel hajtották az embereket munkára, ma fizetéssel, hitelekkel, a kényelem, szórakozás és biztonság szentháromságának mézesmadzagjával nyűgözik ugyanoda. Persze sokkal higiénikusabban és hatékonyabban. Az ember kímélve van, sőt ez a legfőbb parancs. A környezet kímélete? Távolabbi leszármazottjaink és környezetük? Hát az és ők úgy járnak ahogy járnak. Minek mennek oda?!

„A csecsemő is szenved, ha szül a nő.” – József Attila

A kímélet civilizációja ahelyett, hogy kultúraként kiállná, inkább kiszervezi a fájdalmat a jövőbe, morális pózban tetszelegve és fölényeskedve a kiszervezést megszüntetésnek, megoldásnak állítja be. (Milyen ismerős ez a kommunizmus megélt mindennapjaiból és fordítottan, a nácizmus történetéből.) De egyszer, valamikor, ezért valakiknek fizetniük kell. Nem pénzzel.

„Homo homini lupus.”