Redline

Mi történik ha fogjuk a Flúgos futamot, hozzácsapjuk a Speedracert, teszünk bele egy szög egyszerű cselekményt, egy marék excentrikus karaktert és megfűszerezzük némi aciddal és speedel? Az eredmény a 2009-es, Redline
Takeshi Koike fura egy rendező és talán ez az oka, hogy eddig nagyon nem került előtérbe. Az átmenetek nélküli, alapszínekkel és feketével operáló MADHOUSE-os látványvilág, a szürreálisan torzított animáció és karakterek a jellegzetes kézjegyei, és ehhez tartozó tipikusan nagykorúakat megcélzó történetei. Ahogy az Animátrix: Világrekord a Redline is hordoz egy marék mögöttes tartalmat, miközben megpróbálja a nézőt a székhez szögezni. Ez utóbbit csont nélkül teljesíti is. Az ember csak kapkodja a fejét, a torzított és megdöntött, elborult kameranézetek, a versenyek videoklipszerű vágásaitól, amit egy filmhez illő lezárással fejel meg.
Ha dramaturgiai szemmel nézzük, a film hozza az átlagos anime kliséket, legyen szó a kocsijával összeolvadó, kiborgizált top versenyzőtől kezdve, a megállíthatatlan bérgyilkosokon, arch-rivális zsoldosokon, mágikus hercegnőkön át, egészen a szende jócsaj és a bájgúnár főszereplőig, de úgy keveri ezeket a komponenseket, hogy az abszurditásuk ellenére mégis hihetőek maradnak, mert nem hagy időt a nézőnek kérdéseket feltenni.
Összegezve, ha a nyári melegben szüksége van az embernek egy órára, hogy totál kikapcsolja az agyát, akkor ez a film tökéletes választás.