Hát, hirtelen felindulásból lehet megtenném (ki nem? amikor az ideg elönti az ember agyát, akkor kb ugyanannyira van beszámítható állapotban, mint alkohol/drogok hatása alatt). De ha lenne időm lehiggadni utána nem. Miért? Nagyon egyszerű: az illetőt nem hozom vissza vele. Az ész nélküli bosszúállásnak nincs értelme, főleg akkor nem, ha azt kockáztatom vele, hogy 'önbíráskodás' címen én kerülök a végén a börtönbe.
Mondja, hogy megölné. És meg is tenné? Az ember rengetegszer mond olyan dolgokat, amiket nem gondol komolyan (főleg a 'megölöm xy-t').
Idevágó idézet (kicsit hosszú, de a postjaid strlen()-jét nézve nem lesz megterhelő):
Andi, really. Take it from me. If I tell you something, I'm usually right.Aki tehát halálról, ölésről, kiirtásról beszél: megkérdezem tőle, hogy látott-e halált? Igazit? Közelről? Ha igen, hányat és milyet? Nem olyan ám, mint a filmeken, amikor csak pukkan egyet a pisztoly, az áldozat meg összecsuklik, és kész. Pláne nem olyan, mint az operában, ahol nem a halált, hanem a paródiáját ábrázolják azzal, hogy a leszúrt főhős még éppen el tud énekelni egy áriát...
Mert én láttam. Sokat. Nagyon sokat. Elég pontos feljegyzéseket vezettem arról a 18 évről, amit ledolgoztam a mentőknél: évente átlagosan 50-60, néha 100 halottam volt, akikből 15-20 (néha 30) a szemem láttára - illetve, a kezem között - halt meg.
Láttam a szívbeteget, aki minden erejével levegő után kapkodott, miközben a tüdejében felgyűlő ödémahab megfojtotta. Láttam, ahogy elszürkül az arca, elfénytelenedik a szeme, és utolsót hörög, még kétségbeesetten markolva a szék karfáját, minha abba kapaszkodva az életbe tudna belekapaszkodni. Láttam diszkóbalesetben szinte szétszakadt fiatalt, aki pontosan tudta, mi vár rá: szólni már nem tudott, csak a szeme élt, és az abban sűrűsödő borzalom. Láttam a keresztüllőtt sofőrt, akinek mindkét tüdejét és szívét is átjárta a golyó, de akármi is legyen a tankönyvekben, még a gázra lépett, és több száz métert bírt menekülni - már nem is a gyilkosa, hanem a halál elől, ami végül úgy érte utol, hogy mire a kocsi megállt, ő már halott volt... Láttam a leukémiás gyereket, akinek nem volt szerencséje, és a manapság már nagyon kedvező gyógyulási arányon belül neki a fekete golyó jutott. Láttam a rákosokat, amint keservesen-nehezen megadják magukat sorsuknak, belesüllyedve a halál előtti megváltó eszméletlenségbe. Láttam a még mindig reménykedő embert, aki ipari betonkeverőbe esett, medencéjéig darabokra zúzta a gép - és négy óráig kellett altassam a helyszínen, mire a tűzoltók kiszabadították, hogy aztán a kórházban ne bírja tovább. Láttam az öregasszonyt, akinek a rablók darabokra törték a karjait, hátulról a füle mellé kötözték, és hideg vízzel locsolva vallatták télen, hogy adja elő az értékeit - majd OTTHAGYTÁK ÉLVE, hogy másnap kihűlve, sokkban, de még a tetteseket megnevezni képesen találjanak rá a szomszédok... Láttam embert élve elégni. Folytathatnám még oldalakon át: mindenesetre aki a saját halálával szembekerült, a végső kétségbeesés és félelem tükröződött az arcán.