Azzal együtt, hogy - ahogy ez korábbi hozzászólásaimból kiderül - nem vagyok kifejezetten a devizahitelesek mindenáron való 'megmentésének' pártján, ez azért erős hozzászólás volt.
Abban az időben nem létezett az a konstrukció, amit mostanában 'fogyasztóbarát' ingatlanhitelnek mondanak, azaz jellemzően változó kamat, három havi átárazással. Ellenben lehetett felvenni forinthitelt (a kamatlábára már nem emlékszem, én jóval később vettem fel, 12% körüli indulókamattal), valamint deviza-alapú hitelt, ahol a kamatláb jóval kevesebb volt, természetesen ezzel a törlesztőrészlet is jóval kevesebb, viszont nemcsak kamatkockázat volt benne, hanem árfolyamkockázat is. Aki ezeket nem kellően árazta be (ráadásul egy jó darabig a forintárfolyam viszonylag stabil is volt), és azt látta, hogy ugyanakkora törlesztőrészlettel sokkal nagyobb hitelt tud felvenni, könnyen 'elcsábult'. És persze a banknak is nagyobb bevételt jelentett a nagyobb összeg törlesztője (a bank le tudja fedezni és le is fedezte az árfolyamkockázatot).
Összefoglalva: ha kényszer nem is, de erős késztetés volt arra, hogy ha valaki a lakásgondját meg akarja oldani, devizaalapú hitelt vegyen fel. Természetesen a legnagyobb mértékig kitömve a törlesztési lehetőséget. Igen, ez nagymértékű felelőtlenség a hitelfelvevő és a bank részéről egyaránt. Utólag természetesen mindenki okos, de azért néha érdemes belegondolni abba, hogy az adott helyzetben nem láthatja senki előre, hogy mi lesz, legfeljebb felbecsülheti a jövőt - jól vagy rosszul.